A hangod mindig mosolyt csal az arcomra (bef.)

°° Fiftieth °°

Sziasztok!:)

Nos..Eljött az utolsó rész ideje...Köszönöm azoknak csak egyszer is de itt jártak és beleolvastak Zoe történetébe:)
Nem búcsúzkodom vagy ilyesmi, mert úgyis ott a másik blogom:);)

Így utoljára(ennél a blognál):
Jó olvasást!♥

"Mi az ember, ha nem emlékei összessége? Csupán egy történet vagyunk, amit megélünk. Egy mese, amelyet önmagunknak mondunk el."

2 hónappal később…

A három ember akik végül hozzám kerültek elég hitetlenkedő arccal bambultak rám. Nos ezek szerint tényleg senki sem tudta, hogy kik lesznek a mentorok. Vagy egyszerűen csak azon lepődtek meg, hogy én, egy 18 éves kis csitri fogok nekik tanácsokat osztogatni. Hiszen mind a hárman már húsz felett járnak. Most biztosan azt gondolják, hogy mit tudhatok én, amit ők nem. Ha tudnák a választ…

- Hát látom, hogy igencsak meglepődtetek – mosolyodtam el halványan – Először is a nevem Zoe, és bátran mondhatom, hogy nálam jó helyen lesztek. Én arra fogok törekedni, hogy jók legyetek, amiben tudok, segítek. Nem vagyok egy maximalista, mint Hannah, vagy egy mindent elviccelő bohóc, mint Parker. Azt akarom, hogy elérjétek a céljaitokat, és akkor itt felmerül az első kérdésem. Tudjátok mire vállalkoztatok?

A három személy egymásra villantotta szemét. Gondolom mindegyik azt várta, hogy majd a másik kettő közül az egyik beszél. Azonban láttam az arcukon, hogy közben erősen azon is elgondolkodtak, hogy miért nem próbálunk máris. Gondolom a másik három társam már rég tanácsokat ad a helyes lélegzetvétel és egyéb dolgokkal kapcsolatban, de én ennél sokkal előrébbről akarom kezdeni. Hogy miért? Saját tapasztalatból tudom, hogy ha valaki annak idején rendesen elmagyarázza nekem azt, ami velem fog történni, kétszer is átgondolom, hogy belevágjak-e.

- Persze, hogy tudjuk! Már bocs, de bőven elmúltunk 20 évesek, és úgy vélem nem vagyunk naiv kis tinik, akik csak úgy belevágnak egy ilyen dologba, anélkül, hogy tisztában legyenek a következményekkel.

Végül az egyetlen lány, Leila volt az, aki kinyitotta a száját, és burkolt célzással ki is nyilvánította, hogy mit gondol rólam. Hiszen egyértelmű volt, mikor a „naiv tinik” részről beszélt, rám célzott.

- Ó, igen! Én is azt hittem, hogy tudok mindet! Azt hiszitek, hogy csak abból áll az egész, hogy néhány ember megismeri a nevetek, és majd felismernek az utcán? Mert közlöm, hogy nem így van!

- Már bocs, de mentor vagy nem? Nem arról kéne beszélned, hogy mit hogyan csináljunk? – az egyik fiú, név szerint Matt szólalt most meg.

- Véged van! – csóváltam meg a fejem – A média világában ilyen személyiséggel semmire sem fogsz menni! Az előtt bocsánatot kérsz, mielőtt megszólalsz! Az újságírókkal így nem beszélhetsz, mert szétcincálnak, mint egy rongydarabot! Most pedig elmondanék egy kis történetet. Ha ezek után is biztosak lesztek abban, hogy tovább csináljátok ezt az egészet, akkor belevágunk. Mert én csak olyanokkal fogok dolgozni, akik nem inognak meg egy másodpercre sem! Ugye érthető voltam?

Nem akartam egy hárpiának tűnni, de úgy látszik, csak így tudom elérni, hogy higgyenek nekem, és elismerjék, hogy több tapasztalatom van ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, mint nekik. Azt hiszem hatott a kis monológom, mert megszeppenve néztek rám. Nem érdekelt az arckifejezésük, egyszerűen belekezdtem a saját történetembe, ami kicsivel több, mint egy éve kezdődött….

----¤----

Még nekem is furcsa volt, miközben meséltem. Már rengetegszer rájöttem, hogy mennyi mindent vesztettem illetve nyertem ez alatt az egy év alatt. Ha valaki megkérdezné, hogy megbántam-e ezt az egészet, őszintén bevallom, hogy nem tudom mit mondanék neki. A legjobban az egészben azt sajnálom, hogy elvesztettem Jeremyt. Viszont ott a másik oldal, hogy több millió embert változtattam meg a zeném által. És ha mélyen magamba nézek, be kell vallanom, ez hosszú távon fontosabb nekem, mint az, hogy Jer mellettem van-e vagy sem.

Miután befejeztem láttam rajtuk, hogy valóban elgondolkodtak azon, amit hallottak.

- Szóval, akkor mi lesz? Mindenki benne van, vagy esetleg valaki elmenne?

Összenéztek. Úgy vettem észre már ismerik egymást annyira, hogy néhány pillantásból is megértik a másikat. Most megint Leila volt az, aki elvállalta a szószóló szerepét.

- Mindannyian vállaljuk – bólintott magabiztosan – És bocsánat, mert olyan bunkó voltam az elején.

- Semmi gond, megértem. Elvégre én sem hinném, hogy egy nálam fiatalabb valaki többet tudhat bármiről is, mint én. Akkor…Mi a célotok? Nyerni? Ugye jól gondolom?

Mindhárman bólintottak.

- Ez szép és jó, ám meg kell mondjam hosszú távon az kifizetődőbb ha a köztudatban maradtok. Megnyeritek a milliókat, ám az hamar elfogyhat. És tudjátok az emberek jobban értékelik azt, aki meg is dolgozik rendesen a pénzéért. Itt ismételten magamat tudom felhozni példának. Elég hamar kiestem mégis látjátok hol vagyok!

- Oké, szóval nem a nyerés a lényeg, hanem, hogy emlékezzenek ránk?

- Ez attól függ, ti mit szeretnétek. Gyorsan meggazdagodni, és hogy az emberek egy kis ideig még emlékezzenek rátok, vagy hosszabb ideig tartó és fáradtságos, de hasznosabb úton küzdeni a pénzért és a sikerért?!

Jól esett ezeket a dolgokat kimondani. Végre úgy éreztem valakinek hasznos lehet az, amitől én szenvedtem. Ahogy elnéztem a három mentorálltam, hirtelen saját magamat láttam bennük. Én is ilyen ijedten, ám reményekkel telin vártam az első élő adást. Tudtam, hogy az életem más, lesz, de hogy ennyire!? Nem gondoltam, hogy 18 éves létemre LA-ben fogok lakni egy luxusvillában, méghozzá egyedül. Anélkül, hogy bárki mellettem álljon, és meghallgasson, ha kell.
Persze Parker és Mason bármikor megette ezt, ám az egészen más volt. Valójában nekem anya hiányzott nagyon. Nem tudok róla semmit. Egyszerűen eltűnt. Pedig felfogadtam egy magánnyomozót is, de már fél éve nem akad a nyomára. Őt és a drága mostohaapámat elnyelte a föld…

- És tudsz adni valami tanácsot, hogy mégis, hogy érjük el azt, hogy emlékezzenek ránk? – végre a harmadik ember Jakson is megszólalt.

Sóhajtotta egy óriásit, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Pár pillanat alatt lepörgettem magam előtt az elmúlt egy évet, majd kinyitottam a szemem és csak egyetlen dolgot mondtam. Azt, ami mára a mottómmá vált.

- Rajtad áll, hogy a csúcsra törsz, ahol mindenki ismer, vagy a süllyesztőben végzed, és újra egy senki leszel, aki mellett elmennek az utcán. És jól jegyezzétek meg! Mindig minden bókot el kell raktározni, mert ha már nem bírjátok tovább, abból tudok erőt meríteni.

- Neked mi vagy mik voltak azok?

- Csak egy, de ez a mai napig a legfontosabb számomra. Mason mondta nekem, még a válogatók alatt.

- És el is mondod mi ez bók?

Öröm volt ránéznem Leilára, akin úgy láttam egyre jobban élvezi a helyzetet, és kezd elfogadni, aminek nagyon örültem. Fejemben már ott járt a mondat, ami bármikor erőt adott nekem, és jobb kedvre derített. Ha eszembe jut melegség járja át a szívem. Biztos vagyok benne, hogy soha senki nem fog tudni mondani még egy ilyen szép és elismerő dolgot nekem. Bólintottam egyet, majd kimondtam azt a néhány szót, ami egész életemen át kísérni fog.

- A hangod mindig mosolyt csal az arcomra….

°° Forty-ninth °°

"Vannak nagyon jó napok, amikor jóban vagyok az egésszel is, mindennel. És vannak olyanok, amikor kikérem magamnak ezt a förmedvényt."

Másnap reggel semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy kikeljek az ágyamból. És ez nem csak azért volt, mert imádtam a nagy és kényelmes, Párizsból hozatott baldachinos ágyat. Úgy éreztem nincs semmi erőm ehhez a naphoz. Tudtam, hogy valamit úgyis leközöltek az újságok a tegnapi interjúval kapcsolatban, de most egyszerűen nem éreztem kedvet ahhoz, hogy mindennel szembenézzek.

Ám amikor a telefonom megszólalt mellettem, tudtam, hogy ez a tervem máris dugába dőlt. Főképp, amikor megláttam, hogy ki hív. Lustán emeltem fülemhez a telefont.

- Mi van? – mordultam.

- Beengednél? Itt állok a ház előtt, de nem tudok bejutni, és be kell valljam igazán gyönyörű a 4 méteres kovácsoltvas kapud, de nem azért jöttem, hogy azt nézegessem.

- Hol van a..Ja! Vasárnap van. A francba is! – lerúgtam magamról a takarót, hogy leslattyogjak és egy gombnyomással beengedjem a látogatómat – Amúgy miért vasárnap jössz, amikor nincs itt a személyzet he? – vontam kérdőre, miután belebújtam köntösömbe, és útnak indultam.

- Magadnak köszönd! Te voltál egy szombati talk-showban, amiről beszélnünk kell, szóval…

- Ácsi! Mi az, hogy beszélnünk kell róla? Semmiről sem kell beszélnünk! – közben leértem és megnyomtam a megfelelő gombot, hogy kinyíljon a kapu, ő pedig be tudjon jönni – De tudod mit? Rakjuk le, hiszen úgyis mindjárt személyesen elmondhatod nekem, hogy mi közöd van neked ehhez?! – ki is nyomtam a telefont, majd a bejárati ajtóhoz sétáltam, hogy azt is kinyissam.

Kitártam a nagy tölgyfaajtót és tettem néhány lépést. Látogatóm, épp akkor kerülte meg a szökőkutat és parkolt le a lépcső előtt, aminek a tetején én álltam karba tette kézzel. Nagy meglepetésemre azonban nem egyedül érkezett. Az anyósülés felől egy szintén ismerős alak szállt ki a szürke Mercedesből.

- Parker az ég áldjon! – kiáltottam el magam dühösen – Őt meg minek hoztad magaddal?

- Én is örülök, hogy látlak Zoe! Amúgy a múlt héten, mikor félrészegen az ágyadba akartál csábítani, még örültél nekem! – napszemüvege mögül egy nagy mosolyt villantott rám, amitől nekem magmagyarázhatatlan okokból bukfencezett egyet a gyomrom. Talán mert még most is szégyellem magam a múlt heti bulin történtek miatt. Csak az ő józanságának, és önmegtartóztatásának köszönhető, hogy végül semmi sem történt kettőnk között. Ám őszintén bevallom, nem tudom ennek 100%-an örülök-e. Bár lehet csak azért akartam tőle valamit, mert azt reméltem, akkor végre végleg le tudom zárni a Jeremy ügyet.

- Most ezt muszáj volt felhoznod kedves Mason? – szűkítettem össze szemeimet – Egyébként miért is jöttetek? Nem, mintha nem örülnék nektek, de mára mást terveztem.

- Hidd el Smile, olyan ajánlatot hoztunk neked, ami miatt minden mást el fogsz halasztani, amit terveztél! – Parker időközben felért a lépcsőn mellém lépett és egy nagy puszit nyomott arcomra.

Mason is felért, de ő rám sem nézve egyszerűen követte Parkert a házba. Természetesen nagyon is érdekelt, hogy mit akarnak tőlem, így kíváncsian lépkedtem utánuk…

----¤----

Mindössze fél órával később egyet kellett értenem velük. Ezért tényleg mindent elhalasztok. Még az épp félkész albumomat is. Na jó, azt azért nem, de ez egy nagyon jó lehetőség. Én pedig el fogom fogadni ezt az ajánlatot. Nem érdekel, hogy mit fog hozzá szólni a managerem. Hiszen, előre látom, hogy Paul egy kisebb monológot tart majd arról, hogy erre nincs időm, és inkább az albumra koncentráljak, és különben is, hamarosan turné. Az a hamarosan egyébként annyira messze van, hogy még csak most kezdtünk egy agyalni a helyszíneken…

- És tulajdonképpen kinek az ötlete volt, hogy ebben én is részt vegyek?

- Természetesen Mason vetetett fel, de mindenki egyből belement – válaszolt Parker – Amúgy kettőnkön kívül még két ember lesz a tavalyi évadból. Sajnos az egyiküknek nem fogsz örülni.

- Hannah az mi? – húztam el a számat.

- Igen, de hozzá is ragaszkodtak, elvégre ő volt a lányok közül, aki a legtovább jutott – válaszolt most Mason – Még egy fiú lesz amúgy.

- Gondolom Eric – álltam fel és nyújtózkodtam egyet, majd vissza is ültem a kényelmes kis fotelembe – Mindenki beleillik, hiszen Parker a nyertes, Eric a második, Hannah meg harmadik lett. De én? Hogy jövök a képbe? Amúgy erről Bill is tud? Tudjátok, hogy mennyire nem bírt, és kétlem, hogy azóta változott a véleménye.

- Ugyan kérlek! Bill csak egy apró kis homokszem ebben a gépezetben. Amúgy meg azért gondoltunk téged, mert lássuk be, neked megy a legjobban a tavalyiak közül, még akkor is, ha nem végeztél az első akárhányban.

- Azért nem csak nekem – ráztam meg a fejem –Egyébként ez az egész mentorkodás dolog kinek az ötlete volt? Zseniális amúgy! Nálunk is lehetett volna ilyen! A három ember, aki meg alám fog tartozni én fogom megválasztani ugye? Semmi kedvem majd olyanokkal dolgozni, akiket nem bírok! Elég lesz Hannah!

Igazán jó ötletnek tartottam, hogy az idei versenyben lesz négy mentor, akik segítik a versenyzőket. A legjobb pedig, hogy mi, akik részt vettünk benne tavaly leszünk ezek a mentorok. Hiszen nálunk jobban úgysem tudja senki, hogy mi zajlik ilyenkor. Emlékszem Mason is mennyit segített nekem annak idején. Persze nem lett volna nagyon szabad, de ezzel nem törődtünk.

- Az enyém volt, és pont miattad! Emlékszem hányszor mondtad, hogy milyen jól jönnek a tanácsaim. És ez a mentorkodás dolog nem is vészes. Inkább én is lennék az, mint zsűri.

- Tényleg, a zsűri ugyanaz marad idén is? – érdeklődtem.

- Igen, persze. De idén tényleg pártatlan leszek! – nevetett fel Mason.

- Tavaly is az voltál. Többé-kevésbé – forgattam meg szemeim, közben pedig bevillant néhány emlék még tavalyról. Ám ezek olyan dolgok, amikről kettőnkön kívül senkinek – még Parknak sem – kell tudnia. Ezek a mi kis titkaink maradnak Masonnel..

°° Forty-eighth °°

"Kicsit bántja az ember önérzetét, ha higgadt szavakkal kénytelen ecsetelni kudarcát."

1 évvel később

Gondolataim össze-vissza cikáztak, amíg arra vártam,hogy én következzem. Elkalandoztam, így fogalmam sincs, hogy mennyi lehet az idő, és mikor szólnak, hogy itt az idő.
Üvegesen meredtem a tükörképemre. Egy teljesen más Zoe nézett vissza rám. Ebben az elmúlt egy éven fenekestül felfordult az életem. Olyan irányokba terelődött, amikre sosem gondoltam volna. Kezembe temettem az arcom, és megpróbáltam visszaemlékezni, hogy úgy egy évvel ezelőtt ilyenkor mit csinálhattam éppen. Nem sikerült, mert egyre az a beszélgetés pörgött szemeim előtt, ami már 2 hónapja zajlott le köztünk. Kezdem magam túltenni rajta, de nem könnyű…

- Lásd be, ez nekünk már nem megy! Én túl átlagos vagyok hozzád Zoe! A te otthonod már nem New York, és apádék háza, hanem a luxusvillád Los Angelesben! – szemeivel kifejezéstelenül meredt rám, amitől még jobban megijedtem.

Kétségbeesetten válaszoltam, mert nem akartam elveszíteni. Szükségem van rá, hiszen pont az átlagossága az, ami még a földön tart. Ő egy biztos pont. Hiszen róla tudom, hogy tényleg magamért szeret, és nem a pénzemért, vagy azért mert híres vagyok...

- Nem mondhatod ezt! Ismersz! Tudod, hogy New York mennyit jelent nekem! A munkám LA-be hív, de amikor tehetem visszajövök!

- Látod! Már nem is azt mondod, hogy HAZA, hanem, hogy VISSZA. Kérlek érts meg! Én nem bírok így élni! Ha havonta találkozunk már örülök! Mindennap attól rettegek, hogy egy címlapon látlak viszont valakinek a karjaiban! Ez nem egy normális kapcsolat Z!

- Szükségem van rád... – suttogtam, de jól tudtam, hogy meghallotta, hiszen ez volt a célom...

- Zoe 5 perc és te jössz! – a statiszta srác hangja rántott vissza a múltból. Megráztam fejem, és újra a tükörbe néztem. Kicsit igazítottam a hajamon, majd felálltam és belebújtam az előkészített fekete ruhámba.

----¤----

- Nos egy éve még nem sejtette a világ, hogy ki az a Zoe Turner. Mára viszont a szakma egyik elismert tagja vagy! Milyen érzés ez?

A műsorvezető kedvesen mosolygott rám. Ám tudtam nem szabad bedőlni neki. Ebben az egy évben értek már meglepetések ilyen „beszélgetések” során. Ezt a hölgyeményt még nem ismerem, mert a műsora csak nem rég indult. Visszanéztem pár adását, de nem tűnt szivatósnak. Azért csak éberen!

- Egyrészt nagyon örülök, hiszen mindig is arra vágytam, hogy zenélhessek az embereknek. Ám ijesztő is. Néha még most is furcsa, hogy megyek az utcán és leszólítanak, esetleg utálkozva utánam kiabálnak – hamiskás mosoly jelent meg a velem szemben ülő szája szélén. Nem véletlenül…

- Azért gondolom kárpótol a többmilliós villád, és a többi luxus ami körülvesz!

Fény lobbant a szemében, én pedig örömmel üdvözöltem a régi ismerőst, azaz a műsorvezető szemét énjét. Tudtam, hogy ő sem lesz más. Ám nekem van egy év előnyöm vele szemben. Nála nagyobb, és ismertebb műsorvezetőkkel is elbántam már. Pont ő jelentene gondot? Ugyan már!

- Nem igazán. Úgy értem engem az „kárpótol” - ahogy te mondtad - , hogy az emberek szeretik a zeném. Tudod, igazán jó érzés mikor olvasok egy-egy rajongói üzenetet, és azt írják mennyit jelent nekik a zeném.

- Igen ez biztosan így van. De megéri mindez? A családod közben nem veszted el, úgy mint Jeremyt? Mikor is mentetek szét? 2-3 hónapja?

Aljas dög! Van képe belekeverni Jeremyt, és a családomat is! Nem is olyan kis ártatlan, mint amilyennek mutatja magát!

- Nem vesztem el, hiszen sokszor hazautazom, és ők is amikor tehetik jönnek hozzám. Amúgy meg ez sem más, mint másnál. Sok ember elköltözik a családjától jó pár kilométerre. De nem számít, milyen messze vannak egymástól, hisz szeretik egymást! Ez velünk is így van!

- Látom kerülöd a Jeremy témát…

- Ha az elmúlt egy évben követted a pályámat, otthonról,-  vagy nem tudom te merre lehettél - , akkor tudhatod, hogy nem szeretem a magánéletemet kiteregetni. Nem véletlenül MAGÁNélet a neve! Amikor együtt voltunk, akkor sem beszéltem róla, és ezután sem fogok!

Szikrázó szemekkel nézett rám, mert ő is jól tudta, hogy ezúttal veszetett! Gyorsan be is jelentette a reklámot, és, úgy mellékesen megemlítette, hogy majd éneklek is. Inkább örülnie kéne, hogy eljöttem a névtelen kis műsorába. Nyilvánvaló, hogy azért hívott meg, mert úgy remélte rajtam kiélheti a gonosz kis énjét, és majd nagy port kavar. Ám ez nem jött be! Nagyon nem jött be…

°° Forty-seventh °°

Sziasztok!:)

Meg is hoztam a kövi részt:) Nos ez...Na jó, nem lövöm le  a poént, majd ti kifejtitek a véleményeket komiban!;)
Köszönöm az előző részhez érkezett komikat!;)
Már csak 3 rész...

Jó olvasást!;)

PS: Ha kedvetek tartja olvassatok bele az új blogomba is;)^^

"Bár nem mindig emlékszünk pontosan arra, miért is voltunk boldogok, azt sohasem felejtjük el, hogy azok voltunk."

Másnap vagy ezer helyre kellett mennem interjút adni, és vagy ugyanennyi kérdést tettek fel. Ezek főképp arról szóltak, hogy hogyan éltem meg a versenyt és a kiesést. Persze szóba kertül Mason is, de a vele kapcsolatos kérdéseket hamar lezártam. Mindig próbáltam elviccelni az egészet, és meggyőzően elmondani, hogy semmi sincs köztünk, és én csak Jeremyt szeretem.

Szeretem, bár még azóta sem hívott fel. Még csak egy sms-t sem küldött, hogy sajnálja, hogy kiestem vagy hasonló. Bár azt hiszem, nem sajnálja. Biztosan örül, hogy nem leszek Mason közelében. Vagyis nem annyit. Ennek én örülök is meg nem is. Annyira vegyes érzéseim vannak most. Össze vagyok zavarodva, hogy miért érzek így Mason iránt. Nem szabadna, de mégis így van. Azt hiszem Jeremy viselkedése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a szívem rakoncátlankodik Mason közelében.

- És mik a terveid? – harmadik interjúmon voltam éppen, a harmadik riporterrel. Szinte az össze ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Kicsit már untam. Valamelyik feltehetne valami új kérdést is.
Persze felvettem egy nagy műmosolyt és készségesen elmondtam ugyanazt, mint az előző másik két interjún is…

----¤----

Másnap

Apa azt mondta, hogy kijönnek elém a reptérre, ám még sehol sem látom őket. persze nem tudom, hogy az a többes szám kikre vonatkozott, de sejtem, hogy rá, Lynára, és Hope-ra, esetleg Jeremyre.
Jó pár perce álldogálhattam a repülőtér közepén, kezemben 2 bőröndömmel, mikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít.
Megfordultam, és egy 8-9 év körüli lány ácsorgott előttem. A szemei csillogtak, és idegesen szorongatott a kezében egy papír. Egyből tudtam, hogy mi következik, és nem is csalódtam.

- Kaphatnék egy aláírást? – félve nyújtatta felém a papírt. Leguggoltam elé, és elvettem a papírt.

- Persze – mosolyogtam rá – Hogy hívnak?

- Hope.

- Van egy nagyon kedves ismerősöm, akinek szintén ez a neve. Nagyon szép, egyébként – beszéltem hozzá, amíg előhalásztam egy tollat, és aláírtam a papírt. Így próbáltam megnyugtatni, és megmutatni neki, hogy én is csak egy átlag ember vagyok, nem kell tőlem félnie. Gondolom be jött, mert ő is elkezdett beszélni.

- Te vagy a kedvencem! Olyan rossz, hogy te estél ki! Nem is fogom nézni már a showt! – felnevettem és visszaadtam neki a papírt. Felálltam majd ránéztem.

- Azért nézd csak! Nagyon tehetséges emberek vannak ott még. Drukkolj most helyettem Parkernek oké? Én is neki szurkolok! – kacsintottam egyet.

Miután Hope elment megpillantottam egy ismerős alakot a tömegben. Nem mertem moccanni. Nem tudtam, hogy akkor most hányadán is állunk. Legszívesebben odafutottam volna hozzá, de fogalmam sem volt, hogy most szabad-e. Csak álltam és feszülten vártam, hogy odaérjen. Egy örökkévalóságnak tűt, amíg ez megtörtént, de amikor odaért, egyszerűen száját az enyémre tapasztotta. Én a kezdeti sokk után viszonoztam a csókot.

- Sajnálom, hogy így viselkedtem. Ugye nem dobsz ki? – szemeivel kíváncsian fürkészte arcomat. Csak ő lehet ennyire, hülye hogy azt gondolja, hogy visszacsókolok, de szakítani akarok. Hát igen, ez Jeremy.

- Olyan idióta vagy! Inkább én féltem, hogy te dobsz ki engem! Szeretlek, és tényleg nem történt semmi!

Miután megbeszéltük, hogy minden rendben van, és felejtsük el azt az egészet, boldogan indultunk haza. Otthon úgy vártak már rám, mint a Messiásra. Lyna egyből a nyakamba ugrott, és szétpuszilt.
Miután – csodák csodájára véső nélkül – leoperálták rólam a húgom, apa és Hope is üdvözölt.

A következő órákban annyit beszélgettünk, amennyit szerintem még egész életünkben nem. Boldog voltam, hogy Jeremyvel meg tudtuk beszélni a dolgokat, és, hogy minden rendben van most. Egyenlőre. Még nem tudtam mi lesz, ha véget érnek az élő adások. Ám valahogy most nem is akartam belegondolni, hogy mennyire fog megváltozni az életem.

Épp a konyhában csináltunk Hope-al valami ehetőt, mikor meghallottam egy ismerős hangot. Azonnal a nappaliba futottam, ahol egy Masonel készített interjút adtak. Rólam beszélt. Félve pillantottam Jeremy, de egyáltalán nem tűnt úgy, hogy féltékeny. Inkább kíváncsian meredt a képernyőre, és várta, hogy mit fog mondai rólam Mason. Persze ezzel én is így voltam.

„Sajnálom, mert fiatal kora ellenére nagyon tehetséges. Úgy véltem a legjobb ötben minimum bent lesz, de hát ez most így alakult. Valóban összebarátkozunk és sok tanáccsal elláttam, segítettem, ha arra volt szüksége. Ő volt a mezőny legfiatalabb versenyzőre, így kellett néha neki egy kis löket. Én maximálisan megértettem a gondjait, amik felmerültek a verseny során, hiszen alig egy éve én is átmentem ezen. Nem tudom mik a tervei, de őt ismerve, nem adja fel, és meggyőződésem, hogy még hallani fogunk róla!”

°° Forty-sixth °°

Sziasztok!:)

Nos tudom, hogy ez így váratlan,de úgy döntöttem, hogy 50 részes lesz a sztori, tehát ezen kívül még négy rész lesz. Nem így terveztem, de valahogy ez most így alakult...
Nem melleseg kezdtem egy új blogot is. Ha kedvetek tartja nézzetek be oda is:);)
Idegen érzelem

Jó olvasást!

"Nem szabad félnünk elmenni, mert mindaz, ami számít, mindig velünk marad, még ha nem is akarjuk."

Karjaim szorosan fontam át nyaka körül, az arcom pedig a vállába temettem. Lassan fonta körém karjait, de amint hozzám ért a szívem ezerrel kezdett el dobogni. Hihetetlenül sokat jelentett ez az ölelés, és jól esett a közelsége. Épp erre van szükségem most. Valakire, aki nem tapos a földbe még jobban, hanem megpróbál megvigasztalni. Vagyis nagyon remélem, hogy nem szemrehányásokat tenni jött ide.

- Mit mondott az a köcsög? – halkan beszélt, a hangjából mégis csak úgy sütött a harag.

- Csak az igazat – sóhajtottam – Igaza volt. Jobb lenne, ha kiesnék. Minden sokkal jobb lenne – elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem. Keze még mindig derekamon pihent, én azonban magam mellé engedtem az enyéimet. Szemei egy pillanatra sem engedték el az enyémet.

- Lehet, hogy miden jobb lenne, kivéve egy dolgot, ami a legfontosabb. Nem lenne jobb a műsor. Sőt! Ha nem lennél itt, akkor eltűnne ez egyetlen napsugár. Mindenki annyira komoly itt, te meg egy életvidám, pattogós kis csajszi vagy. Ne sírj! – hüvelykujjaival lazán letörölte a könnyeimet.

Megint egy filmben éreztem magam. Ott szoktak ilyeneket csinálni a fiúk. Eddigi 17 évem alatt sosem történt velem romantikus pillanat, mármint olyasmi, mint a filmekben. Erre pár hét leforgása alatt egyből kettő is. Csupán annyi volt a különbség, hogy most nem Jeremy, hanem Mason volt a másik főszereplő…
Tehetetlenül álltam, és még mindig a szemeibe bámultam, ő pedig az enyéimbe. Egyszerűen érezhetően szikrázott közöttünk a levegő. Az volt az érdekes, hogy a szívem még mindig ezerrel vert, és ahogy a szemeire koncentráltam egy jóleső érzés futott át rajtam.

Ez nem jó. Nem szabad, mert ez azt jelentené, hogy…

- Minden rendben van? Mintha elsápadtál volna – szemeiből most aggodalom sugárzott felém.

- Igen – gyorsan elléptem. Minél messzebb leszek tőle, annál jobb – Menj most! Különben is, hogy-hogy itt vagy?

- Reklám van – villantott egy nagy vigyort – Viszont azt hiszem, tényleg mennem kell. Ha nem jutsz, tovább eret vágok, szóval juss tovább! – kacsintott egyet majd kilépett az ajtón.

- Én meg akkor, ha beléd szeretek – suttogtam magam elé meredve…

----¤----

2 órával később

Tudtam, vagyis elég nagy esélyt láttam rá, hogy az utolsó kettőben leszek. Arra viszont nem számítottam, hogy Parker lesz az, akivel itt fogunk állni. Ledöbbenve néztünk egymásra. Egyre csak az járt az agyamban, hogy neki kell továbbjutnia. Ha most én jutok tovább, és ő nem lesz velem, akkor végleg ki fogok bukni.

A zsűri arcán is döbbenetet láttam. Mason mintha 20 évet öregedett volna. A stúdióban mindenki lélegzetvisszafojtva várta az eredményt. Köztudott, hogy Parker és én milyen közel állunk egymáshoz. Ez így most annyira igazságtalan. Nincs olyan lehetőség, hogy én jutok tovább, de inkább átadom neki?

- Zoe mit érzel most? – Jack-J még húzta az időt, ami már így is ezer évnek tűnt.

- Azon gondolkodom, ha én megyek tovább nem adhatom-e át neki – elmosolyodtam, miközben könnyháló fedte be szemem. Parkerhez bújtam, aki szorosan átölelt. Akárcsak az enyém, az ő szíve is nagyon gyorsan dobogott.

- Parker? – szólította most meg őt a műsorvezető.

- Valami hasonlón gondolkodom én is. Ha én tovább megyek, de ő nincs ott, az pocsék lenne. Ő nekem olyan, mint egy kishúg. Nagyon szeretem! – fejét a nyakamba temette, és mélyeket lélegzett.

-Nos….A mai továbbjutónk, aki jövő héten is a színpadra állhat, és tovább énekelhet a főnyereményért, az nem más mint….

Persze egy év szünetet hagyott, mint mindig. A közönség soraiból hol az én, hol Parker nevét kiabálta valaki. Szorosabban fontam Parker körül karjaimat, és minden egyes porcikámmal azt kívántam, hogy ő jusson tovább.

-Parkeeeeeeeeeer! – ordította el magát Jack-J. A közönség őrjöngésbe kezdett, de mi ugyanúgy álltunk. El akartam húzódni tőle, de nem engedett el.

-Park….Engedj el! – motyogtam, mire ő nagy nehezen, de elengedett – Nem lesz semmi baj! De nekem megnyerd! – mosolyodtam el. Ő is eleresztett végre egy mosolyt, de annyira látszott, hogy ez nem valódi. Csak azért csinálta, mert tudja, hogy így akarom látni.

Parkert hátraküldték, bár nagyon nem akaródzott menni. Visszajátszották a ”legszebb pillanatimat”. A videó alatt mosolyogtam, hiszen minden dalról beugrott egy emlék. Felvillantak a napok, amikor már fel akartam adni, de tovább küzdöttem. Az ébren töltött éjszakák, egész napos próbák.

Miután leálltak a kamerák mindenki odajött és átölelt. Tanácsokkal láttak el, és sok jót kívántak. Mindenki úgy viselkedett, mintha örökre eltűnnék, pedig minden héten itt leszek a közönség soriban. Majd onnan drukkolok nekik, főleg Parkernek.

Szinte majdnem felnevettem. Valahogy annyira furcsa volt, hogy mindenki annyira kiakadt csak én nem. Persze lehet most még fel sem fogom igazán. Most per pillanat csak egyet akartam. Hazamenni és találkozni a családommal. Megbeszélni Jeremy-vel a dolgokat. Messze innen, vagyis csak pár nap erejéig, de el innen.

Hogy miért?

Hiányzott a családom, és New York. Kicsit el akartam szabadulni ettől a légkörtől. Az idióta médiától, és a rosszakaróktól. Ám volt még egy ennél fontosabb is. Messziről el akartam kerülni Masont, mert, ahogy ránéztem, amint a távolban Parkerrel beszélget a szívem ki akart ugrani a helyéről…

°° Forty-fifth °°

Sziasztok!

Bocsánat, hogy rég volt rész, csak nem voltam olyan állapotban, hogy írjak...De azért remélem ez a rész olvasható lett:D

Jó olvasást!:)

PS: Lyna írd meg hova mész hétfőn*-*:D

"Amikor ülsz, ülj; amikor állsz, állj; bármit csinálsz, ne inogj!"

„Ez a hetem érdekesen telt mivel mindenki Masonről faggatott. Vicces volt. Azon gondolkodtam mi lett volna, ha azt fényképezik le, amikor a múlt héten Jessicával futottam össze *felnevet*”

- Ez meg mi? – Bill megragadta a karom, de olyan erővel fogta, hogy azt hittem letöri – Ez nem az, amit én adtam neked! – szinte csak úgy köpte felém a szavakat.

- Most mennem kell énekelni, de ha lejöttem elmondom – téptem ki ujjai közül a karom, a nyakamba akasztottam a gitárom, majd beálltam a LED fal mögé. Épp időben, mert már bemondták a nevem, és a fal lassan elindult.
Fújtam egy utolsót aztán belekezdtem a gitározásba. Lassan sétáltam a színpadon. A lépcsők előtt megálltam, és úgy kezdtem el énekelni.

Your little hand's wrapped around my finger (A kis kezed az ujjamra fonódott)
And it's so quiet in the world tonight (És olyan csöndes a világ ma este)

Remek…Már az első két sor hamis.

Your little eyelids flutter cause you're dreaming (Rebegtek a pici szemhéjaid, éppen álmodtál)
So I tuck you in, turn on your favorite night light (Tehát betakartalak, és felkapcsoltam a kedvenc éjjeli lámpád)
To you everything's funny, you got nothing to regret (Neked még minden vicces, nincs mit megbánnod)
I'd give all I have, honey (Bármit megadnék, kicsim)
If you could stay like that (Ha ilyen maradhatnál)

A gitározást legalább (még) nem rontottam el. Fáradt voltam. Kikészített ez a ”Mason-ügy” és, hogy annyit gyakoroltam, mint még eddig soha. Jer pedig rátett egy lapáttal, mert azóta sem beszélt még velem. Nem érettem őt. Sosem viselkedett még így. Hihetetlen, hogy ennyire elhiszi azt a sok hülyeséget, amit írnak…

A refrén közben elkezdtem lemenni a lépcsőkön. Nagyon figyeltem, mert egyszer a próbák alatt majdnem leestem. Hiába vagyok lányból – ergo tudok egyszerre több felé figyelni – nem volt olyan könnyű művelet ez. Figyelnem kellett, hogy hova lépek, épp melyik akkordot kell lefognom, plusz az éneklésre is. Bár az utóbbi, azt hiszem ennél rosszabb már nem lehet…

A zsűrin is láttam, hogy nem éppen vannak megelégedve a teljesítményemmel. Legjobban Mason arcára lettem volna kíváncsi, de nem mertem felé nézni, mert még ebből is kihoznak valamit. Bár, ahogy a többi zsűritag reakciójából gondolhattam, hogy az övé sem lehet más.

Valahogy nem tudtam most Lynára gondolni. Egyszerűen csak énekeltem a dalt, de máshol jártam közben. Mindenhol csak itt nem. Valószínűleg ezért is sikerült ilyen szörnyen.
Az utolsó pár pengetés után a közönség hatalmas tapsviharban tört ki, bár úgy gondolom ezt most egyáltalán nem érdemeltem meg.

- Nem tudom merre járhattál, de nem itt az biztos. Csodálom, hogy a gitározást nem rontottad el. Sajnos azt kell mondjam, ez most nem volt jó.

Michael szavaira a közönség hőbörögni kezdett én viszont megértően bólintottam, hiszen jól tudtam, hogy igaza van.
A másik 3 zsűritag hasonlóképp nyilatkozott, bár ők a gitárjátékom megdicsérték. Mason próbálta oldani a hangulatot a „Nem merek rád nézni, mert a végén a holnapi újságok leközlik, hogy megkértem a kezed” mondatával, ami valószínűleg sikerült is, mert – rajtam kívül – mindenki nevetett.

----¤----

Bill szikrázó szemei nem könnyítették meg a dolgom. Elég pocsék hangulatban voltam a történtek utánam, de ő csak azért sem hagyott békén. Amint leértem a színpadról, magával rángatott az egyik öltözőbe. Gondolom nem ott mindenki előtt akart leosztani.

Nem vártam meg amíg belekezd a monológjába, hanem inkább megelőztem és elkezdtem én a magyarázkodást.

-Tudom, hogy nem azt mondtam, amit kellett volna, de ha azt betanulom, az teljesen levágós. Így legalább látszik, hogy spontán. Amúgy meg sokkal humorosabb is volt.

-Még egy versenyzővel sem volt annyi bajom, mint veled! Remélem a mai teljesítményed után a közönség elpártol tőled, és kiesel! Akkor legalább nyugodtan alszom majd, és nem azon aggódom egész éjjel, hogy milyen címalapokra ébredek!

Reagálni sem tudtam a kitörésére, mert megfordult, és kiviharzott a szobából. Lehuppantam az ott álldogáló kanapéra, fejem a térdemre hajtottam, és engedtem, hogy könnyeim végigfolyjanak arcomon. Annyira igaza van. Sokkal jobb lenne, ha most kiesnék. Még annyira nem ismernek, szóval pár hónap után talán el is felejtenek.

Felkaptam a fejem, ahogy meghallottam az ajtó nyitódását. Amint megláttam a rajta belépőt, egyszerűen felpattantam a kanapéról és a nyakába vetettem magam…

Köszönöm^^

Újabb két díjjal gazdagodtam, amik most nagyon jól jöttek nekem tekintve az idióta lelkiállapotom-.-"

Szóval egy egyik

1. Rakd ki a képet!

2. Köszönd meg! - Köszönöm Kikky2009!:)

3. Írj pár dolgot magadról!

Ez párszor már megvolt...

4. Küld tovább pár bloggernek!

Én jelenleg most egy embernek küldeném ezt tovább, de remélem senki nem sértődik meg:$

Szóval küldeném neked AudreyFictions! (Broken Promise és Reckless )

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon! - meglesz

A másik pedig...

Köszönöm  linni96!:)

Ezt nem küldeném tovább, mert akinek akartam már elküldtem szóval....

PS: Hogy rész mikor lesz arról fogalmam sincs. Sajnálom....

°° Forty-foruth °°

Sziasztok!:)

Ebben a részben előfordul 1-2 (de tényleg csak annyi) nem éppen szép kifejezés...Általában nem szoktam így írni, de ez most megkövetelte:P

Jó olvasást!;)

"A bánat időpocsékolás. Ha üresség vagy bánat, akkor az ürességet választom."

Az időérzékemet elvesztettem, de nem is számított mennyi az idő, vagy, hogy mennyi ideje vagyok idekint. Amíg a hold lámpámul szolgál, baj nem lehet. Az ujjaim már kezdtek fájni a sok gyakorlástól, de ez is hidegen hagyott. Az volt a lényeg, hogy lefoglaljam magam, mert addig sem gondolok erre az idióta, kialakult helyzetre.

Könnyebb volt a dallal, és a gitározással foglalkoznom, mint bevallani, hogy baj van. Nem is kicsi. Mason pedig pont most nem keres. Persze ezek után nem csodálom. Lehet meg is lett neki tiltva, de azért jó lenne megbeszélni vele ezt az egészet.

Összerezzentem, amikor azt tapasztaltam, hogy egy pokrócot terít rám valaki.

- Hiába van még augusztus, azért ez az utolsó hete. Mindjárt itt az ősz, szóval már nincs olyan meleg. Nem lehetsz kint egész éjszaka, főleg így!

- Be kell tanulnom ezt a dalt. Kedd van már, sőt szerda. Azt hiszem. A lényeg, hogy még sehogy sem megy, annak ellenére sem, hogy már mióta itt vagyok – leraktam magam mellé a gitárt, majd fáradtan dörzsöltem meg szemeim – Amúgy mennyi az idő?

- Hajnali kettő körül, ha jól láttam. Jeremyvel nem beszéltél azóta?

- Jeremy – sóhajtottam – Jajj Lili, ha tudnám… – döntöttem neki a fának a fejem, ami alá leültem ezelőtt pár órával, és ami alól az óta egy tapodtat sem mozdultam – Ő annyira makacs. Amíg nem érzi úgy, hogy beszélni akar velem nem is fog. Hívhatom éjjel-nappal akkor sem fog.

- Ne aggódj kicsikém, majd rájön, hogy mi van – leguggolt mellém, és kedvesen mosolygott. Értékeltem, hogy itt van, de valahogy most jobb lenne egyedül, ahogy eddig is. Főképp, mert épp ez elől menekülök.

- Bocs, de most gyakorolnom kell.

- Minek? Úgyis elintézted már, hogy továbbjuss! – ez volt az a mondta, és az a hang, amihez végképp nem volt türelmem. Igaz számítanom kellett volna rá, hogy előbb-utóbb belém köt. Hogy is bírná ki? Idióta, szőke kis liba – Mason majd biztos elintézi, hogy továbbjuss. Mekkora egy dög vagy te, hogy így kihasználod! – szeme villant a sötétben. Láttam, ahogy Rick – természetesen ki mással lett volna – rásimítja kezét a karjára, ezzel jelezve, hogy fogja vissza magát.

- És veletek mi a helyzet? – álltam fel – Rick megdugott már? Ja, várjunk csak! – kiáltottam fel – Akkor már rég rád sem nézne. Te tényleg ennyire szőke vagy, hogy fel sem fogod, hogy csak meg akar húzni?

- Zoe állj le! – Lili próbált lecsillapítani, de hatástalan volt. Ilyen állapotban nem fogom eltűrni, hogy így beszéljen velem ez az idióta. Amúgy meg, ha már ennyire hülye, hogy nem veszi észre magát, valakinek fel kell világosítnia, nem igaz?

- Hallgass a kis barátnődre, mert, ha nem…

- Akkor mi lesz? Kettőt nem tudnál lépni, mert kitörnéd a nyakad abban az idióta cipődben, meg letörne a „tökéletes körmöcskéd”. Hannah inkább húzz el, mert most nincs ehhez türelmem!

- Gyere – kezdte el húzni maga után Rick a szőkeséget. Úgy látszik neki van egy kis esze – Hagyd most őt!

- Én veled nem megyek sehova te rohadék! – kiabálta magánkívül Hannah. Mindhármunkat igencsak meglepte, ez a hirtelen hangulatváltozás. Aztán beugrott, hogy valószínűleg most esett le neki, mit is mondtam percekkel ezelőtt Rickről… – Én azt hitten, hogy tényleg érdekellek! De te is csak olyan vagy, mint a többi férfi!

Most káprázik a szemem, vagy azok ott tényleg könnyek Hannah szemében? Ő valóban érez valamit Rick iránt? Ezt sem néztem volna ki belőle.
Hannah közben elrohant, Rick pedig vetett rám egy gyilkos pillantást, majd követte a szőkeséget, miközben próbálta kimagyarázni magát…

----¤----

A telefonom kegyetlenül csörgött. Kómásan nyúltam a párnám alá, hogy kihalásszam onnan a kis ketyerét. Nem tudom miért néztem meg a kijelzőt, hisz úgyis tudtam, hogy ez az ébresztőm, és most hajnali 6 óra van. Nem aludtam valami sokat az éjjel. Ha jól emlékszem 4 körül jöttem be, de nem aludtam el rögtön, szóval ha egy órát aludtam, sokat mondok.

Amint kb. 10 perc után rászántam magam, hogy kikeljek az ágyból, a fürdőbe mentem. A tükörből visszanéző arcon valóban látszott, hogy nyúzott. Ezt, hogy hozom rendbe?
Végül hét előtt pár perccel, már sokkal jobb állapotban, kezembe véve JZ-t indultam is a stúdióba. Jayson 8 felé szokott beérni, szóval még lesz egy kis időm gyakorolni a dalt.

Nagy hévvel nyitottam ki a bejárati ajtót. Fogalmam sem volt arról, hogy valaki épp előtte áll, pedig így volt. Épp időben torpantam meg, hogy ne menjek neki az illetőnek.

- Ööö...Jó reggelt! Kit keres? – néztem rá kedvesen.

- Téged! Ugye te vagy Zoe?

- Igen én, de…

- Csak fel kell vennem a kisfilmedet. Bill küldött.

- Ó! – már értem. Bill küldte, tehát most kell elmondanom a szöveget, amit Bill ideadott, hogy tanuljam be, bár ezt nem tettem meg. Annyira nyilvánvaló lenne az egész, hogy úgy döntöttem mikor itt lesz az idő, majd improvizálok valamit. Persze azt nem sejtettem, hogy most lesz.

- Itt és most? – érdeklődtem nagyot sóhajtva, mert már tudtam: semmi sem lesz az eltervezett gyakorlásból…

- Természetesen, de remélem nem fog sokáig tartani. Gondolom, te sem érsz rá nagyon.

- Nem igazán – ráztam meg fejem, közben pedig arrébb álltam, hogy bejöhessen – A társalgó kanapéján jó lesz igaz? Amúgy, hogy-hogy nem Lu veszi most fel a kisfilmeket? Történt vele valamit? Ugye nem? – csak úgy ömlesztettem rá szegény emberre a kérdéseket, de nem tehettem róla. Izgultam. Ezen most nagyon sok múlik. Ha az emberek nem hiszik el, amit mondok, annak ki tudja mi lesz a vége…

°° Forty-third °°

43. Lassan 50, és még sehol sem tartok>< Ajjaj... Tudom, hogy mostanság elég gyér részeket írok, de ez az idióta iskola-.-" Inkább nem is ragozom, azt hiszem mindenki megérti:)

Jó olvasást!;)

"A múlt olyan, mint valami régi barát. Néha csak úgy beállít hívatlanul, és el se megy!"

Nem tudom mennyi ideig ültem a fa alatt, de nem is érdekelt. Kicsit sem izgatott, hogy most táncpróbán kéne lennem. Nagyobb bajom is van nekem annál. Maximum nem tanulom meg, szombaton szar leszek, és kiesem.
Amíg múlt héten úgy gondoltam megérte jelentkezni, most legszívesebben visszarepülnék az időben, és egy nagy bunkóval fejbe vágnám magam, amiért ezt tettem.
Bele sem gondoltam komolyabban, hogy mi lesz. Csak az járt a fejemben, hogy „Jajj de jó, ismerni fognak az emberek!”. Az egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy ennek árnyoldalai lesznek…

Pedig lesznek, vagyis máris vannak. Ha ez miatt szakítunk Jeremyvel, én nem tudom mi lesz velem. Mi történik majd, ha közben kiderül, hogy anyát hidegen hagyom, akinek mellesleg egy bűnöző a vőlegénye? Ebből megint kreálni fognak olyan dolgokat, hogy csak na. Akkor pedig megint bajba kerülök. Ezúttal lehet kizárnának a fenébe, amit őszintén bevallom, most valahogy nem is bánnék…

- Jajj Zoe! – a hang hallatán összerezzentem. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy valaki itt van. Vajon mennyi ideje bámul?

- Menj el kérlek! Egyedül akarok lenni! – gyorsan letöröltem könnyeim, bár ennek semmi haszna nem volt, mert úgyis látszik, hogy sírtam.

- Danny már a plafonon van, hogy merre vagy. Hannah próbál most helyetted, mármint ő próbálja a saját dalát. Miért adsz a kezébe ilyen aduászokat? – leguggolt mellém és végigsimított karomon.

- Nem érdekel senki – rántottam egyet vállamon – Amíg Jeremyvel nem beszélem meg a dolgaim, minden mást leszarok!

- Kicsim – térdelt most le, és átölelt – Nem hülye ő sem, egyszerűen csak mérges. Amúgy meg én megmondtam, hogy vigyázzatok!

-Tudom Park! – bújtam mellkasába – Véletlen futottunk össze, még csak szándékos sem volt. Alig voltunk együtt 5 percet a rohadt életbe is! Miért kell mindjárt ilyen hülyeségeket írni?

- Ilyen a média Smile, ehhez hozzá kell szoknod. Vagy elszöknöd.

- Akkor inkább a második – motyogtam.

- Na persze! Figyelj rám! – elhúzódott tőlem és a szemembe nézett – Itt vagy! Több millióan lennének most a helyedben! Nem adhatod fel egy ilyen hülyeség miatt! Főképp, mert tudod, hogy az! Most pedig felállsz szépen, elmész egy mosdóba, rendbe szeded magad, és húzol próbára! Ugye megértettél engem?

----¤----

A nagy adag fejmosás után, amiért nem értem oda időben, elkezdtük a próbát. Danny 10 perc után feladta, és inkább elküldött. Ő is rájött, hogy ma aztán velem nem sokra megy.
Következő utam Jaysonhoz vezetett. Neki már a beéneklésnél leesett, hogy baj van. Azonban látszik, hogy őt jobban érdekli, hogy mi van/lesz velem. Szépen kifaggatott, aztán ő is megmondta a magáét. Körülbelül 10 percig tartó monológja nem szenvedett hiányt obszcén szavakban. Ezek persze a média ellen irányultak, de párat hozzám is intézett. Nem értem, miért hiszi, hogy ettől majd jobb lesz…Bár be kell vallanom, hogy néha elmosolyodtam szófordulatain.

- Ugye megértettél? – Jesszus, mintha Parkert hallanám... – Most pedig szépen nekiállsz énekelni! Engem nem érdekel a szerelmi bánatod! Azt majd megbeszélitek este, vagy mit tudom én! – leült zongorája elé, és játszani kezdett.

Ezen a héten egy Taylor Swift számmal készülök, a Never Grow Up-al. Imádom ezt a számot. Olyan gyönyörű a szövege. Mindig Lyna jut róla az eszembe. Egy kép ugrik be róla, még úgy 3 évvel ezelőttről. A kis tütüjében táncolt a színpadon. Az volt élete első fellépése, ebből kifolyólag hajtotta a bizonyítási vágy. Le akarta nyűgözni apát, és mindenkit. Sikerült is neki, kivéve persze engem. Akkor is csak az idegesítő húgomat láttam benne, aki apuci kicsi lánya.

Gyűlöltem azt az estét, mert apa egész este csak róla áradozott. Nekem előtte 2 nappal volt, egy zeni bemutatóm amire „Sajnos nem tudott eljönni”.  Gyűlöltem azt az estét, és most mégis, erről a dalról az jut az eszembe. Azon az estén utáltam a húgom, de erről a kedves dalról mégis ő ugrik be. Miért?

- Zoe! Itt kellett volna belépned! – Jayson ordibálása, rántott vissza a jelenbe.

- Bocsánat, csak erről a dalról a húgom jut az eszembe.

-A húgod? Nem inkább a saját gyerekkorod? Az emberek legtöbbjének az szokott. Sőt, még magának Taylornak is. Egyszer olvastam egy interjúban.

- Jól van, de magamnak nem fogom énekelni, hogy „Soha ne nőj fel”. Már elkéstem nem is kicsit...Na, akkor újból oké?

Újra zongorázni kezdett, bár nem értem miért, amikor úgyis én fogom magamat kísérni gitáron…Igaz JZ most nincs itt, így nehézkes lenne megoldani. Na mindegy, majd holnap…

°° Forty-second °°

"Attól, hogy hallatán összevontuk a szemöldökünket, egy hír sem lett még fontos. De akár egy botrányszagú agyonsminkelt jelenség is elég arra, hogy megzavarja békés reggelünket. Hogy nagy hatással legyen ránk."

1 héttel később

Túl vagyunk a második adáson is. Ezt az akadályt is sikeresen vettem, ergo továbbjutottam. Sajnos Peter volt az, akinek haza kellett mennie. A jól összeszokott kis négyesünk ezennel egy trióvá csökkent. Lilit és Parkert jobban megviseli ez, mint engem. Igen, én is jóban voltam vele, de Parkerrel már majdnem tesókká avatták egymást, és Lili…Nos mintha vele valami kialakulóban lett volna. Valójában azért nem aggódom annyira, mert igaz, hogy ki kellett költöznie a házból, de ugyanúgy minden élő adáson ott lesz. Annyi, hogy nem versenyzőként, hanem nézőként.

Két barátom bánatában fagyit enne, de nem volt, viszont ők meg lusták voltak leugrani a boltba, így én voltam az akire ez a feladat várt. Pontosabban olyan jólelkű voltam, hogy felajánlottam, majd viszek nekik.
Most már rájöttem, hogy nem kellett volna. Persze még szoknom kell, hogy már nem egy egyszerű lány vagyok, aki mellett elmennek az utcán. Tudtam, hogy ha elkezdődik a verseny minden megváltozik, mégis furcsa, hogy minden második lépésemnél megállít valaki. Pedig még csak két hete kezdődött ez az egész. Mi lesz így később?

Következő lépésemmel azonban én állítottam meg valakit, vagyis beleütköztem. Úgy látszik ő az erősebb, mert én voltam az, aki a földön landolt. A kezemben lévő szatyor – benne a nagydoboz jégkrém – mellettem ért földet. Remélem, hogy nem történt semmi baja. Nem lenne erőm és kedvem újra végigállni a sort a boltban, vagy egyáltalán elsétálni odáig.

- Jajj ne hara…Zoe!

- Ezt most nem mondod? – emeltem fel tekintetem az ismerős alakra – Gyúrsz vagy mi? Olyan a mellkasod, mint egy betonfal!

- Bagoly mondja…Te meg olyan voltál, mint egy tank, ami mindnet elvisz, ami az útjába kerül – vigyorgott – Na gyere, segítek! – felém nyújtotta kezét, amit el is fogtam, persze előtte gyorsan a másikba kaptam a szatyrom.

- És mid van? – próbált belekukucskálni.

- Ebből aztán nem eszel! – szorítottam magamhoz nevetve, majd elkezdtem neki mesélni nagylelkűségemről, és arról, hogy ez miatt szívtam meg..

Másnap

Zoe Turner biztosra megy!

Míg a múlt héten a rajongóinak üzent egy vidóban, tegnap már az előző évad győztesével - aki nem mellesleg az egyik zsűritag – Masonnel látták elmélyülten társalogni. Olvasónk küldte a képet, amin jól látható, hogy igencsak élvezik egymás társaságát. Aktuális ripoterünk szerint hosszú percekig beszélgettek és nevetgéltek, majd együtt indultak tovább, csak ők tudják, hogy hová…
A kérdés már csak az, hogy Zoe magában, vagy a rajongóiban nem bízok annyira, hogy úgy érzi: Be kell magát biztosítania. Persze nem lehetett nehéz elcsavarnia az ifjú zsűritag fejét. Mason még tavaly, a verseny ideje alatt szakított akkori barátnőjével, és tudtommal azóta nem volt komolyabb kapcsolata. Senki sem ítéli el, mert a 17 éves lány megmozgatta a fantáziáját.
A kérdés már csak az, hogy a szabályzat erről mit ír?! Kialakulhat köztük valami már most, vagy lehet csak a show után? Ám ki tudja...El is titkolható az ilyesmi, nem egyszer hallottunk már ilyen esetekről...Így azonban felmerül, hogy mit szól ehhez a helyzethez a többi versenyző, vagy Zoe barátja, akivel állítólag holtodiglan-holtomiglan kapcsolatban él, ami ezek után már lehet nem is lesz olyan hosszú életű…

R.T

Ezúttal senkinek sem volt kedve viccelődni ezen a cikken. Ez most nagyon is komoly volt. Mason csak fogta a fejét, a többiek pedig elmélyülten figyeltek a semmibe, vagyis gondolom azon agyaltak, mi legyen a következő lépés.

Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy azért, mert beszélgetek pár percet vele az utcán, ma már címlapon leszünk. Undorító, ahogy ezt az egészet tálalták. Főleg, ahogy kigúnyolják a Jeremyvel való kapcsolatomat. Szánalmas, hogy nem tudnak miről írni, így ilyen hülyeségeket irkálnak. Az is dühítő, hogy még csak fel sem kerestek egyikünket sem..

Telefonom egyfolytában rezeg a zsebemben, szóval ha itt megbeszéltem mindent a következő Jeremy lesz. Biztos vagyok benne, hogy ő hív. A baj csak az, hogy nem tudom mit gondol most. Főleg, hogy tudja mi történt még anno Mason öltözőjében.

- Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlen vagy Mason! – Mr. Ghost (végre tudom a nevét) most cseppet sem volt olyan nyugodt, mint a múltkor – Te már tudhatnád, hogy ez nem így működik! Amúgy is! Mi a francot csináltatok ti ketten az utca kellős közepén?

- Mi csak… - kezdtem, de ő félbeszakított.

- Őt kérdeztem! Utána majd veled is számolok! – villantotta rám tekintetét, ami most rosszabb volt, mint alig egy hete Billé…

- Találkoztunk, pontosabban egymásba ütköztünk az utcán, és mondta, hogy mennyire furcsa neki, hogy hirtelen annyi ember ismeri. Aztán és is meséltem neki arról, hogyan éltem ezt meg. Elég vicces sztorik voltak, szóval ezen nevettünk. Utána pedig kb. még 3 percet mentünk együtt, mert ő ment „haza” és meg jöttem ide, a stúdióba. Ennyi történt, de ugyan már Josh! Te is tudod milyenek ezek! A múltkor is, hogy felfújták azt az idióta videót.

- Tudom, hogy milyenek, ahogy te is! Épp ezért nem lehet ilyeneket csinálni, mert amint látod ez lesz a következménye! Bill! Mi a francot csináljunk?

- Most bezzeg én legyek a hős mi? – fintorgott – Na jó! Amúgy is kitaláltam már, hogy mi lesz.

Ez után öt percig ecsetelte, hogy mi fog történni, kinek mit kell csinálnia, mondania. Valójába egyáltalán nem volt egy, hű de nagy terv. Ezt még én is ki tudtam volna találni. Ennyiből már én is lehetnék sajtófelelős…
Persze nem maradt el az én fejmosásom sem, miszerint még egy „balhé” és nem fogom megúszni következmények nélkül, mivel, idézem: „ A show nem engedheti meg magénak az efféle botrányokat!”

A nagy "hadi tanácskozás" után nem mentem próbára, ahogy kellett volna. Helyette leültem a stúdió udvarában egy fa alá, és felhívtam Jeremyt. Gondoltam, hogy nem fog kiugrani a bőréből, de az a hangnem, ahogy beszélt velem...
Azt sem hagyta, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Csak mondta a magáét, a végén pedig lecsapta. Utána hiába hívogattam, egyszerűen kinyomott. Végül 10 perc után feladtam, és csak bámultam ki a fejemből, miközben könnyeim egy percig sem szűntek meg végigfolyni arcomon….

°° Forty-first °°

Másnap

Ha lehetett volna, még jobban belesüppedek a székbe, amiben ültem, de sajnos ez nem jött össze. Kár, hogy múltkor eBay-en nem vettem meg azt a Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyt... Akkor most nem kéne elviselnem a sajtós ember – fene sem tudja, mi a munkaköri leírása – nézését. Ahogy körülöttem mászkált, fejemben a Matrix filmből jól ismert Prodigy szám pörgött, a Mindfields…Majdnem el is nevettem magam, de az nem lett volna túl okos döntés, tekintve, hogy kettőnkön kívül még 3 ember a helyiségben tartózkodott. Név szerint Michael, Mason, és még valaki. Azt hiszem ő valami fejes lehet, már csak a kinézetéből is kiindulva. Kopaszodó, pocakos, öltönyös, szemüveges. Ki ő, ha nem a főnök nem?

- Lehetne egy kérdésem? – szólaltam meg bátortalanul – Valaki mondd is valamit, vagy mehetek? Mert az az igazság, hogy próbám lenne.

- Még, hogy próba? – csattant fel, a Bill névre hallgató „sajtós”. Bár, ahogy kinéz Jill is lehetne a neve. Esküszöm hosszabb a haja, mint nekem… - Próba után pedig mi lesz? Megint üzengetsz a neten? – szinte már ordibált velem, én pedig meghökkenve néztem rá. Ez meg miről beszél? Mi egyáltalán a problémája?

- Bill – a „főnök” nyugodt hangon szólalt meg – Ne kiabálj szegénnyel. Nézd meg, hogy halálra ijeszted! Ő még csak 17 éves, és valószínűleg ezt sem tudja mi a bűne, ami nem is akkora. Ne kezeld úgy, mintha megölt volna 5 embert.

- Jó, de mégis, hogy képzelte ezt? Nem tudod, hogy ilyeneket nem csinálhatsz? – ettől a tekintettől kirázott a hideg. Mint valami eszelős…

- Mégis milyeneket? – kérdeztem – Mit csináltam?

- Mit? Hát ezt! – szó szerint hozzám vágott egy újságot. Meglepetten bámultam az ölemben heverő – már ránézésre megállapítható – pletykalapra. Kezembe vettem. A szívem egy pillanatra megállt, ugyanis én virítottam az elején. A szalagcím pedig a következő volt:

„Csak kedves vagy beképzelt? Az American Voice tinilánya, máris rajongóinak üzenget”

- Mi van? – kiáltottam fel, nem törődve azzal, hogy ki van ott, és ki nincs. Lázasan lapoztam a 9. oldalra, ahol az állítólagos részletek olvashatóak.

Nem volt olyan hű, de hosszú cikk, és valójában szinte semmiről sem szólt. Csak arról írtak, hogy tegnap feltettem YouTube-ra egy videoüzit... Valójában nem értem ezzel mi a problémájuk. Szemöldököm összeráncolva, számat összeszorítva néztem rájuk. Alig bírtam ki, hogy ne röhögjem őket szembe. Bár ahogy láttam Mason is így volt ezzel az egésszel. Michael és a „főnök” – miért nem tudom a nevét? – pedig unottan néztek Billre, aki szinte majd felrobbant.

- Hát khm… - fojtottam el a nevetésem, és kezem a szám elé tettem, hogy azért ez ne legyen ennyire feltűnő – Mi is ezzel a baj? Én csak rendes akartam lenni. Az embereket ismerve valószínűleg akkor lennék beképzelt, ha nem válaszolok nekik.

- Valójában csak annyi a baj, hogy ezt meg kellett volna beszélned Billel. Ő a sajtófelelős. Ez pedig már sajtónak számít – Mason szem forgatva válaszolt kérdésemre – Nem is tudom mire ez a nagy felhajtás, szóval én most mennék is – állt fel sóhajtva, közben felhúzta fekete bőrkabátját.

- Nagy felhajtás? – rikácsolta Bill.

- Jajj Bill fogja már be! – Michael nyugodtan mégis parancsoló hangnemben hallgatatta el a fickót, amin megint mosolyognom kellett – Zoe többet ilyet ne csinálj, mert ilyen idióta cikkek fognak születni blablabla…Ennyi – állt fel ő is, én pedig meglepődtem ezen a laza stíluson – Mehetnünk nem? – tárta szét karjait.

- Akkor ennyi? – álltam fel én is.

- Igen. Csak több ilyen ne legyen és kész – válaszolt mosolyogva a „főnök”, majd Mason és Michael társaságában elhagyta a termet. Bill még vetett rám egy utolsó gyilkos pillantást, majd követte a többieket.

Órámra pillantottam és jobban megijedtem, mint Bill nézésétől. Danny meg fog ölni, hogy késtem. Bár, ha úgy vesszük a nagyfőnök miatt volt, szóval maximum majd ráfogom. Meg Billre, hiszen ő fújta fel ezt a hülyeséget…

°° Fortieth °°

Sziasztok!:)

Ebben, és az elkövetkező pár részben is gyakran ugrálok majd az időben. Mármint majd sokszor olvashatjátok például, hogy "másnap" vagy "pár nappal később". Remélem ez senkit nem fog összezavarni. Mindenképpen úgy próbálom megírni a részeket, hogy maximálisan követhető legyen:)
Am ez és a kövi rész, amolyan átkötő jellegű lesz. Majd a későbbiekben lesz kicsit fontosabb szerepük....

Jó olvasást!♥♥

"Mindenkinek szüksége van sikerélményre is, hiszen éppen ez lendít át a bizonytalanságon, a holtponton"

A műsor után, pontosabban minden gratuláció, interjú és további „muszáj elviselnem” dolog után végre a családomra is volt időm. Lyna nem tudta befogni egy percre sem. Csak járt a szája, hogy milyen menő ez a hely, és neki van a legjobb nővére a világon. Azaz csak a szokásos dumáját lökte, de ez most egyáltalán nem zavart. Itt volt, és ez a fő.

Hope a maga egyszerűségével, és szeretetével üdvözölt, mint mindig. Örömmel konstatáltam, hogy nem nőtt meg, de nem is ment össze.
Jeremyvel hosszú percekig csak öleltük egymást. Mélyeket szippantottam, hogy elraktározzam ruhája illatát, amit már amúgy is igen jól ismerek, de mégis…Most megint úgy ölelt, mintha sosem akarna többet elengedni, pedig muszáj volt neki, mert apa sem hagyhatta ki, hogy megöleljen…Sőt! Ő még Jeremynél is tovább ölelt, miközben egyfolytában arról beszélt, hogy mennyire büszke rám, és nem is gondolta, hogy nekem ilyen jó hangom van.

Hát akkor mégiscsak jól láttam, hogy büszke rám. Én is büszke voltam magamra ebben a pillanatban. Nem csak azért, mert továbbjutottam, hanem mert 7 év elteltével, apa elfogadott. Ennyi idő után, végre én is hallhattam a szavakat, amik nekem most felértek a műsor fődíjával. Ha másért nem, hát ezért már biztosan megérte jelentkeznem…

Másnap

Fáradtan rogytam le az ágyamra. A vasárnap pihenőnap, így ma egész nap apáékkal voltam. Bejártuk a fél várost, ebédeltünk, beszélgettünk. Majdnem olyanok voltunk, mint egy tökéletes kis család. Majdnem…
Vajon anya látta tegnap az adást? Ha igen, mit gondolt? Ő is büszke rám? Egyáltalán érdeklem? Bár, azok után, ami történt nem hiszem…

Lili sehol sem volt, de még Parker és Peter sem. Lehet együtt mentek el valahová. A többiekhez – főleg, hogy ott volt Hanna és Rick – nem volt kedvem, ezért nem mentem ki a társalgóba. Helyette inkább benyomtam a gépem, és mivel már rég jártam arra, megnéztem YouTube csatornámat.

Szemeim kikerekedtek, hogy a dalok, amiket eddig feltöltöttem már többmilliós nézettségűek voltak. Annyi komment volt, hogy azt sem tudtam elolvassam-e mindet. Ám hajtott a kíváncsiság így beleolvastam jó néhányba. A legtöbben a tegnapi előadásom dicsérték. Gratuláltak, ahhoz, hogy továbbjutottam. Azért volt, nem egy gonosz megjegyzés is, de ezekkel úgy döntöttem, nem foglalkozom.

Hirtelen támadt egy ötletem. Egyszerűbb, mint válaszolgatni az összesre külön-külön. Amúgy is, ha így tennék, kétlem, hogy ebben az évben még végeznék…
Fogtam kamerámat letettem az asztalra, így pont jól látható lesz, ha az ágyon ülök. Elindítottam a kamerát, gyorsan az ágyra huppantam és beszélni kezdtem.

- Sziasztok srácok! – integettem mosolyogva - Itt Zoe jelentkezik. Nagyon meglepett ma az a hatalmas nézettség és kommentszám, amit tapasztaltam itt. El sem hiszitek ez nekem mennyit jelent! Nagyon köszönöm a kedves és bíztató szavakat! Azoknak is nagyon köszönök mindent, akik tegnap szavaztak rám! Nélkületek nem ment volna! Ígérem szombatra ismét összehozok egy olyan produkciót, mint most! – ennél a résznél kacsintottam egyet – Még egyszer köszönök mindent! Legyetek jók! Puszi – dobtam egy csókot a kamerába, majd felálltam és kinyomtam. Ezután már csak a szokásos vágás jön, és mehet is fel a netre…

Húsvéti ajándékom^^

El sem hiszem...Olyan díjeső van mostanság erre, hogy győzöm írni a bejegyzéseket a díjakról. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem örülök neki. Sőt! Nagyon is!:D:$

_Szabályok:

1. Tedd ki a képet!

Amint látjátok ott van fent:)

2.Köszönd meg annak, akitől kaptad!

Köszönöm Kicsi_Hell;)

3. Írj 10 dolgot magadról!

Remélem senki sem sértődik meg ha ezt most kihagyom...:$ Ha valamire kíváncsi vagy esetleg, akkor a naplós, vagy ehhez a blogomhoz, dobj egy komit!;)

_{4. Küld tovább 6 bloggernek/bloggerinánk!}

1.AudreyFictions

2.Frenchgirl15

3.Mizoo

4.egenjaro

Asszem' most ez így ennyi lenne..:$

5.Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Rohanoook:D

Innen is Boldog Nyuszit mindenkinek!;)

°° Thirty-ninth °°

Sziasztok!:)

Ez a rész kínkeservesen született meg, mert nem tudtam, hogy menjen tovább a történet, szóval ha most nem lett olyan jó, kérlek nézzétek el nekem!:$

Köszönettel tartozom linni96-nak, luckyjazz-nek, és  Clissa-nak, ugyanis tőlük is kaptam díjat!^^ ♥

A következő rész időpontja elég kérdéses...Valamikor a napokban biztosan hozom...
Addig előre is Boldog Nyuszit midnekinek!;)

Jó olvasást! ♥ ♥

Az tartott csak vissza az ájulástól, hogy tudtam: Odakint ülnek azok, akiket szeretek, pluszban még vagy 150 ember a nézőtéren, a TV-k előtt meg valószínűleg több millióan. Persze az sem volt utolsó szempont, hogy bizonyítani akarok a zsűrinek, és természetesen magamnak is. Hetek kemény és kimerítő munkája lesz látható pár pillanaton belül. Sok-sok könny, verejték, idegeskedés eredménye.

Már hallottam az emberek sikítozását, és tapsait.
A zene elindult, vele együtt pedig a ledfal is. Szorosabban fogtam a mikrofont, miközben a zenére figyeltem. Igyekeztem minél tisztábban kiénekelni az első hangot. Nem volt könnyű, mert elég mélyen kezdődik a dal.

„It’s the boy you never told I like you. It’s the girl you let get away” – lassan lépkedtem. Könnyen ment, mert nem engedtem a stylistnak, hogy rám erőltesse azt a miniszokna-kivágottfelső-kitörömalábammagassarkú kombót, amit ő kigondolt. Nagy nehezen, de meggyőztem, hogy nekem elég egy sportcipő, farmerrel, pólóval. Azért még rám adott egy farmermellényt, meg egy fekete bőrkesztyűt a jobb kezemre. Kabalapengetőm persze pólóm alatt, ott lógott nyakamban. Ezen is eléggé összevesztem vele, de végül ismét én győzedelmeskedtem.

Ahogy a zene kezdett beindulni megjelentek körülöttem a táncosok is. Rengetegszer elpróbáltuk ki merre megy, így nem volt probléma. A megbeszélt részeknél pedig még én is velük táncoltam. Eleinte nem ment annyira, de mostanra úgy érzem elég jól belerázódtam.
Még jó, hogy mindent ezerszer átnéztünk és elpróbáltunk, így a fények, amik körülvettek, már egyáltalán nem irritáltak. Eleinte azt sem tudtam merre kell mennem, mert folyamatosan megzavartak.
Új volt nekem ez az egész, mert nem nagyon szoktam színpadon, sok ember előtt énekelni. Azonban megláttam a közönség soraiban Jeremyt és a többieket, ami még nagyobb energialöketet adott, így a refrénnél sikerült az, amit Jayson mindig ki akart belőlem sajtolni a próbákon.

„Hit the lights, let the  music move you, lose yourself tonight” – teljesen elengedtem magam, és azt képzeltem a szobámban vagyok a tükröm előtt, mint mindig.
Mason csillogó szemekkel nézett rám, és egy levakarhatatlan vigyor ült arcán. Ő is biztosan örül, hogy végre úgy sikerült ez a refrén, ahogy kellett neki.

Tovább énekeltem, egyre szabadabban. Egy pillanatra apára néztem, aki most másképp nézett rám. Lehet végre elértem, hogy büszke legyen rám, és elfogadja ezt az egészet? 7 év után végre megtört, aminek nagyon örültem.

A dal befejeztével egy hatalmas tapsvihar tört ki a nézőtéren. Persze mindenkinél ez volt eddig, szóval annyira nem bíztam el magam, de attól függetlenül nagyon is jól esett. Miután elhalkultak, Michael kezdte az értékelést.  Ismét szorongatni kezdtem a mikrofont. Ő azt hiszem mindig is a mumusom marad.

- Az elején azért látszott mennyire meg vagy ijedve, és azt sem tudod, hogy mi történik, de a refrénnél már minden rendben voltál. Persze hamis hangok voltak, de azok mikor nincsenek? Összességében jó volt – dőlt hátra jelezve, hogy ő ezennel befejezte és átadja a szót.

- Ez nem egy könnyű dal – vette át rögtön a szót Jessica - Pontosabban számodra nem volt az, mert mélyen indul, neked pedig inkább a magasabb hangok mennek jobban, de szépen megoldottad. Látszott, amikor már teljesen magadénak érezted a dalt, és a színpadot. Azon dolgozz, hogy ez legközelebb már ez első perctől így legyen rendben?

- Igen, persze. Köszönöm! – válaszoltam, és raktároztam el a tanácsokat.

- Azt hiszem az előttem szólók már mindent elmondtak, amit én is mondtam volna. Mint mindig tisztán énekeltél, a refrén pedig tökéletesen volt. Gratulálok!

- Köszönöm! – rebegtem újra, ezúttal Masonnek, de azért kicsit le is voltam lombozódva, mert tőle valahogy többet vártam.

- Nem akarom még egyszer elmondani, amit már előttem is elmondtak. Azért azt megjegyezném: örülök, hogy nem valami mini cuccban lejtettél ide ki elénk – vigyorgott Markus, mint általában…

- Majdnem az lett belőle, de makacs egy lány vagyok, és én nyertem, ezért lett ez a ruha – vigyorogtam én is, és tudtam, hogy a színfalak mögött a stylist most a fejét veri a falba. Ezért a beszólásomért biztosan letol majd, de kit érdekel?

----¤----

Jack-J csak úgy ordibálta a neveket egymás után. Természetesen egy év hatásszünetet hagyva, amivel az idegeimre ment. 6-an már biztosan jövő héten is énekelhetnek. Köztük volt Lili, aminek nagyon örültem. Parker és Peter között álltam. Mindkét fiú ugyanolyan ideges volt, mint én. Ezt már csak onnan is tudtam, hogy úgy szorították a kezem, hogy már majdnem zsibbadt.

- A hetedik továbbjutónk pedig… - hatásszünet – Parker Harris – ordibálta a mikrofonba a műsorvezető, mi hárman pedig egymás nyakába ugrottunk. Örültem, mert Parker ma nem volt valami csúcsformában, ezért mindannyian féltünk, hogy mi lesz vele.

Még négy hely, de öt ember. Köztük én és Peter. Tudom, hogy nem a továbbjutás sorrendjében mondják a neveket, de akkor is idegesített, hogy Hannah már a backstage-ben örül magának. Rick azonban még itt volt velünk, aminek viszont örültem, mert így nem volt senki, aki puncsoljon Ms. Szőkeségnek. Nem is tudom, hogy egyáltalán volt-e valaki, aki gratulált neki, mert időközben már mindenkiből elég nagy ellenszenvet váltott ki. Egyedül Rick volt az, aki akkor is beszélt vele, mikor nem volt muszáj, de ő is csak a már régebben említett okok miatt.

Elmélkedésem közben Jack-J Peter nevét ordibálta. Arra eszméltem, hogy felemel és megpörget. Egyedül maradtam. Akikkel igazán jóban vagyok, már mind hátul vannak. Remélem én is követhetem őket. Masonre tekintettem, akit – most már – ismertem annyira, hogy tudjam, izgul. Kifelé pókerarc, de tudom, ez nála azt jelenti: mindjárt felrobban az idegtől.

Nem éppen örömömre a következő Rick volt. Felvettem a műmosolyom, és tapsoltam, de már én is kezdtem idegeskedni. 3 ember 2 hely. Csak most jussak tovább. Nem akarok az utolsó kettőben benne lenni, már az első héten…

- Továbbjutott az elbűvölő és közvetlen Zoe Turner – hatalmas kő gördült le a szívemről. Ezúttal őszinte mosollyal hajoltam meg és futottam hátra a többiekhez…

Díj*-*

Szabályok:

1.Tedd ki a képet a blogodra!

2.Köszönd meg annak akitől kaptad! Köszönöm hell_lili és Frenchgirl^^

3.Írj le 6 dolgot magadról! - ezt már párszor megtettem szóval, most kihagynám, ha nem gond:$

4.Küld tovább 5 írónak!

- Audreyfictions
- Kicsi_Hell
- 1wolfgirl1
- Lallita
- Luckyjazz

5.Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Köszönöm még egyszer!♥

°° Thirty-eighth °°

Sziasztok!:)

Először is, nagyon köszönöm a komikat az előző részhez! Örülök,hogy tetszett:)
Az elkövetkzeő részekben a versenyen lesz a hangsúly, és inkább az lesz a középpontban. Remélem azért majd ezek a részek is elnyerik a tetszéseteket!;)

Kövi rész szerintem csak szombaton lesz, mert holnap és pénteken nem igazán érek rá...

Jó olvasást!♥♥

"Akarattal bármit el lehet érni, de olyan fárasztó folyton akarni."

- …há és négy, öt…Nem jó Zoe! Balra kell lépned ötre, mert amint te is látod, ha nem így teszel, beleütközöl Lilibe – a koreográfusunk türelmesen magyarázta el nekem azt, amit amúgy is tudok, de valahogy a lábam mindig jobbra visz. Persze nem csodálom. Már hullafáradt vagyok. Egész nap énekpróbáink voltak, most meg a közös koreográfia próbája…Teljesen fáradt vagyok már. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de most kezdek rájönni, hogy ez tényleg nem egy lányálom. Ez pedig így lesz minden héten. Ki fogok készülni. Egy szerencsém van csupán. Jeremy. Jó, hogy vele legalább minden rendben van most. Egy hét telt azóta, hogy megjelent a zuhogó esőben. Azóta már hazament, de az első élőadásra majd visszajön. Ahogy jön apa, Hope és Lyna is.

- Tudom, és bocsánat – szabadkoztam. Azért elég rossz érzés volt, hogy miattam még 11 ember szív – Csak egész nap próbáink voltak és kicsit fáradt vagyok, de igyekszem – mosolyodtam el halványan.

- Ne vagy egyedül – hallottam meg jobbomról Hannaht. Megforgattam szemeim, majd felé fordultam – Egy ütős első élőadást kell összehozunk, hogy az emberek megjegyezzenek! Ezt pedig csak úgy lehet, ha gyakorlunk! Ha nem tetszik a rendszer – csapta bal kezét csípőjére, a jobbal dobott egyet szőke haján, majd vetett rám egy lenéző pillantást.

- Na ide figyelj! – léptem felé, de Lili egyből utánam kapott, mire ránéztem. Ő egy aprót rázott a fején, miszerint nem éri meg.

- Oké akkor 10 perc szünet, rendben? Gondolom nem csak Zoe fáradt – hallottam meg a koreográfus hangját.

- Most komolyan? – nyávogott Hannah.

- Bármennyire próbálsz úgy tenni mintha te nem lennél fáradt, megsúgom, nem jön össze. Attól, hogy nem szólok, még látom, hogy hibáztál, nem is egyszer – pirított rá a Danny, a koreográfus – Szóval 10 perc emberek! – kiáltotta el magát, majd tett egy 180°-os fordulatot, és elhagyta a helyszínt.

Hannah fintorgott egyet és el is indult, ki tudja hová. Palotapincsije, Rick, persze egyből ment utána. Mindannyian jól tudjuk, hogy csak meg akarja húzni Hannaht aztán hagyná a fenébe a lányt. Hogyne tudnák, mikor alig egy hete részegen ő vallotta be nekünk, hogy Hannah nem több egy szőke rib@ncnál, és csak egy éjszakára kell neki. Nem tudom, hogy ezzel Ms. Szőkeség is tisztában van-e bár kétlem, hogy az agyi kapacitása eddig terjed.

- Na csajok! – karolt át Lilit és engem Parker – Akkor egy energiaital vagy valami?

- Inkább kávé! – szólaltam meg.

- 17 vagy és kávézol? Ejnye-ejnye! – jött oda Peter is, akivel Parker igencsak összebarátkozott. Persze nekem sincs vele bajom. 22 éves, de 18-nak se nézném. Olyan, mint egy kis szőke játék baba. Aranyos pofikával, és ártatlan smaragd szemekkel.

- Ezt inkább hagyjuk – forgattam meg szemeim és kifordultam Parker karja alól – Előbb meglátogatom a női szekciót. Lili, te is jössz? – néztem a vörös, rövid hajú lányra, akivel pedig én barátkoztam össze jól. Igaz, hogy „már” 23, de hamar megtaláltuk a közös hangot, és egyikünknek sem tűnik fel, hogy majd’ 7 év köztünk a korkülönbség. Nem mellesleg vele vagyok egy szobában is.

- Nem, menj csak egyedül – mosolygott.

- Hát jó – vontam meg vállam, bár örültem volna némi társaságnak. Mióta Jeremy elment valahogy nem akartam egyedül lenni. Ha egyedül voltam csak rá gondoltam, az pedig nem jó. Vagyis persze, hogy jó, de mégsem. Teljesen el fogja vonni a figyelmem az éneklésről, és mindenről. Abból pedig ki tudja mi fog kisülni…

Pár nappal később

Jayson és Mason mérgesen néztek rám, én ellentétben velük, azonban elővette az ’ártatlan kislány’ nézésem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy mi a bajuk, pedig tudtam. Ma azonban azért sem fog jobban menni ez a dal. Nem tudom, hogy erre mikor fognak rájönni…

- Ott voltam minden fordulónál a közönségben, még akkor is mikor ti elvileg nem láttatok engem. Szóval nekem ne akard beadni, hogy ennél jobbat nem tudsz! – Jayson szinte már kiabált velem, amit nem értettem. Jó persze neki is érdeke, hogy jó legyen a dal, de fáj a torkom, és ezt valamiért sem ő, sem Mason nem érti meg.

- Én is tudom, hogy többet tudok jó? – fakadtam ki  – De miért nem értitek, hogy ma nem megy? Fáj a torkom – rogytam le egy székbe kétségbeesetten, és már a sírás szélén álltam. Az idegeim vékony szálakon függtek. Óriási volt a hajtás mindennap, én pedig nem bírtam. Már kevesebb, mint két hét van vissza az adásig, és most mindenki még jobban belehúzott, mint eddig.

- Figyelj kicsilány! – guggolt le elém Mason, kezeit pedig combomba simította. Barna szemeiből megértést olvastam ki. Gyengéden futtatta ujjait fel-le combomon. Nem tudom, mégis honnan tudja, hogy ettől majd megnyugszom, de így van. Vagy lehet nem csak nálam, hanem minden lánynál így megy ez, és ezért tudja?

- Az még megy – sóhajtottam.

- Én tudom milyen ez, szóval megértelek. Én is átmentem ezen tavaly. Persze neked egészen más, mert még csak 17 vagy és előbb fáradsz, és gondolom nem vagy hozzászokva az ilyen tempókhoz, és éjszakázásokhoz. Viszont meg kell csinálnod! Érted? – ha tudtam volna, se mondtam volna neki azt, hogy „Nem, nem értem” mert ezeknek a barna szemeknek, és az elszántságnak, ami belőlük áradt felém, nem lehetett volna nemet mondani.

- Értem, és igyekszem, de elfáradtam. Napok óta alig alszok 1-2 órát. Igaz, hogy csak 17 vagyok, de ha már 32 lennék, se lenne elég ennyi a szervezetemnek.

- Tudom kicsim – simogatta meg fejem – Csak egy kicsit tarts még ki jó? Most mennem kell – pillantott karórájára – de szerintem ma majd még találkozhatunk. Szeretnél egy kicsit beszélgetni?

Nem válaszoltam csak nagyokat bólogattam. A vele való 10-20 perces beszélgetések, amik ezelőtt jó pár nappal kezdődtek, és mára szinte mindennapossá alakultak, a drogommá váltak.Erőt adnak nekem. Igaz nem sokáig, de pár órára újra belelendülök, miután beszélünk. Ha Jeremy itt lenne biztosan ő lenne az akivel megbeszélem a dolgaim, de mivel nincs itt, Parker pedig szintén elfoglalt és hullafáradt Mason maradt nekem. Persze ezt egyáltalán nem bánom...

- Akkor majd találkozunk! – kacsintott rám, felállt, elköszönt az én rabszolgahajcsár énektanáromtól és le is lépett.

- A „Hit the lights” résznél enged ki azt a szép hangod rendben? Tudom, hogy megy az! Amúgy egész jó már a többi.

- Jó – álltam fel nagyot sóhajtva – Akkor az elejéről?

- Igen.

A zene elindult én pedig belekezdtem a dalba, amit már napok óta gyakorlok, de csak azért sem akar menni. Azért remélem az élőadásra menni fog, mert valahogy annak ellenére, hogy fárasztó ez az egész, nem szeretnék, már elsőként elbúcsúzni a versenytől…

°° Thirty-seventh °°

Sziasztok!:)

Húúha..Basszus két hónap oO Pedig, mintha csak ma lett volna, hogy eldöntöttem, felrakom az agyamból kipattanó sztorit...
Na jó, most úgy beszélek, mintha évek óta létezne a blog>< Na mindegy:D

Remélem tetszeni fog!;) Jó olvasást!♥♥

PS: Ha gondoljátok kattintsatok, a zene feliratra:) Sztem úgy sokkal jobb olvasni:P;)

"Ahogy most vonzódsz, 
Úgy fogsz majd menekülni
Attól, mire vágysz."

ZENE;)

Egyikünk sem tett semmit. Egyszerűen csak álltunk az esernyő alatt, egymásról mindössze néhány centire. Szemeit az enyémbe fúrta, és többé nem eresztette. Úgy éreztem a pillantása áthatol rajtam… Lassan felemelte kezét, és lágyan végigsimított karomon, egészen le kézfejemig. Kirázott a hideg, ahogy puha ujjai bőrömhöz értek. Összekulcsolta ujjainkat, én pedig már szóra is nyitottam számat.

- Ma…

- Shhh  - szakított felébe, majd közelebb lépett hozzám. Biztos vagyok benne, hogy azonnal piros lettem, mint egy paradicsom, de ezt még fokozta, mikor a fülemhez hajolt és belesuttogott.

- Ne mondj semmit. Csak élvezd – meleg leheletétől libabőrös lettem, a szívem pedig ki akart törni helyéről, annyira izgultam, hogy mi fog történni. Ebben a pillanatban elengedte kezem és egy gyors mozdulattal összecsukta az esernyőt, majd ledobta a földre. A szakadó esőben álltunk egymással szemben.

Újra hozzám lépett, bal kezét a nyakamra, a jobbat pedig derekamra simította. Pontosabban a pólóm alá kalandozott keze. Meleg érintése váratlanul érte, az én hideg és vizes bőrömet. Egy pillanatra lehunytam szemem, de amint leheletét ismét fülemnél éreztem kipattantak szemeim.

- Csak élvezd, hogy az eső lemos rólad mindent. Érzed, ahogy eltűnnek a problémák, amik megakadályoznak abban, hogy a jövődre koncentrálj! Hagyd, hogy tegye a dolgát. Hagy, hogy én is tegyed a dolgom.

Utolsó mondatát nem értettem. Lassan mozgott. Úgy éreztem ezzel csak engem akar kínozni. El akarta húzni a dolgokat, hogy izguljak mi a terve. Nos ez bejött, mert alig bírtam kivárni mit akar tenni. Amíg ezen gondolkodtam ő cselekedett, és már csak arra eszméltem fel, hogy ajkait lágyan az enyémhez érinti, de el is húzódott rögtön. Én azonban nem bírtam, hogy ne legyenek ott, így magamhoz rántottam, és követelőzőn kaptam ajaki után.

Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. Hihetetlen volt ez az egész helyzet. Egy filmben éreztem magam. Most ÉN és Ő voltunk a szerelmespár, aki az esőben csókolózik, nem törődve senkivel és semmivel…
Hosszú csókcsatánknak a levegőhiány mégis véget vetett. Ám alig váltunk el, ő rögtön magához húzott, karjait szorosan körém fonta, fejét pedig nyakamba temette.

- Szeretlek Zoe!

- Én… – elhúzódtam tőle, hogy szemébe nézhessek. Közben csak úgy szívtam be a látványt, ami elém tárult. Hajából csöpögött a víz, majd végigfolyt arcán. Az ő ruhája is már kezdett testéhez tapadni, így kirajzolódott izmos felsőteste. Megnyaltam ajkam, mert most azonnal újra akartam ŐT. Nem csak az ajkait, hanem mindenét. A testét és lelkét. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy füléhez hajoljak, és közöljem vele szándékaim.

- Akarlak téged! Ebben a pillanatban, itt, és most! – villámsebességgel tolt el magától és rám meredt, minek hatására felnevettem, mert viccesen nézett ki.

- Talán kibírom, amíg eljutunk egy fedett helyre – villantottam egy sejtelmes mosolyt – De, akkor sietned kell!

- Azon nem múlik Drágám – kacsintott, majd kezemet megfogva futásnak eredt, én pedig - mivel más választásom nem volt, de ha lett volna, se tettem volna másképp - nevetve követtem. Annyira fel voltam pörögve, hogy nem fáradtam el egy perc futás után, mint általában. Hajtott a vágy és az adrenalin.

- Állj meg! – torpantam meg mégis pár pillanat múlva. Kezem kicsúszott ujjai közül.

- Mi az? – nézett rám értetlenül.

- Otthagytuk az esernyőt! – vigyorogtam.

- Most tényleg ezért álltál meg? – hitetlenkedett – Majd veszünk másikat! Gyere már! – kapott kezemért, és futni kezdtünk. Újra.

Boldog voltam, és felszabadult. Sosem csináltam még ilyen őrültséget, de ő kihozta belőlem, mert ő is egy őrült és kalandra éhes ember. Így pedig engem is azzá tesz. Hangosan kiabáltam neki, hogy az emberek tudják ki ez a srác, akivel a szakadó esően rohangálok. Igaz, arról fogalmuk sincs, én ki a fene vagyok. De ez sem lesz így sokáig…

- Akkora egy bolond vagy te Jeremy Reminghton!  - kiabáltam teli torokból, majd nevetve felzárkóztam mellé, és folytattunk utunkat, bár azt hiszem egyikünk sem tudta pontosan hová…

°° Thirty-sixth °°

Sziasztok!:)

Na ugye siettem, és nem is kellett sokat várni?:D A vége miatt ne öljetek meg:P
Van egy jó hírem is mára! A blog holnap lesz két hónapos, ezért holnap is lesz majd rész...^^
Köszönöm a komikat!^^További szép napot mindenkinek!;)

Jó olvasást!♥♥

PS: Hiába kérdezitek komiban, úgysem mondom meg ki az:D:P;)

"Néha csak akkor vesszük észre a meghúzott határokat, ha már átléptük őket."

2 nappal később

A nap szikrázóan sütött, az emberek pedig boldogan sétáltak körülöttem. És én? Nos…Én csak úgy voltam. Kezdem megbánni, hogy csak így leléptem otthonról, és nem beszéltem meg a dolgokat Jeremy-vel. Utólag visszagondolva tényleg egy hülye voltam, és jogosan utál most.
Tudom, hogy annyi lenne csak a dolgom, hogy felemelem a telefont és felhívom. Ám nem megy. Nincs hozzá bátorságom. Félek…Nem attól, hogy ki kell mondanom a bűvös szót, és be kell ismernem, hogy neki volt igaza. Attól féltem, hogy majd azt mondja „Ennyi volt, vége”

Az elmúlt két napban – bár nem szabadott volna – elég sok időt töltöttem Mason társaságában. Megmutatta a várost. Még az eldugott kis helyeket is, ha olyan kedvem van, legyen hova elbújnom. Igen! Van ilyen hely itt! Nem is egy! Kicsit ugyan zavar, hogy túlságosan tetszenek a barna szemei, jobban, mint szabadna, de próbálom ezt elnyomni magamban, és csak a „Barátok vagyunk, semmi más” dologra koncentrálok.

Parkernek nem nagyon tetszik, hogy ilyen jóban lettem vele, de azt hiszem ennek nem csak az az oka, hogy féltékeny rá, mert ő is a barátom már. Valószínűleg fél is, és lehet, igazságtalannak tartja ezt így. Pedig mikor Masonnel vagyok nem szoktunk a versenyről beszélni. Megegyeztünk, hogy sosem emlegetjük fel egymás között, és nem ad ki nekem extra információkat sem. Persze előbb-utóbb úgyis ki fog akadni valaki, hogy miért vagyok vele ennyit együtt. Igaz Parkeren kívül senki sem tudja, hogy ilyen jóban vagyunk…

Amúgy a többi versenyzővel elég jól kijövök. Persze két nap még nem túl sok, de azért már most látszik, hogy jó kis társaság lesz ez. Na persze kivételek vannak. Pontosabban egy lány, akit Hannahnak hívnak. Elég beképzelt és nagyképű. 19 éves, de valószínűleg úgy gondolja miatta találták fel a spanyolviaszt. Egy kis elkényeztetett csaj, aki már az első nap megmondta, hogy nem barátkozni jött ide, szóval ne is várjuk, hogy jópofizzon velünk. Gonosz vagyok, de remélem hamar kiesik, mert csak rontja, az amúgy teljesen tökéletes légkört, ami már most kialakult a házban…

A nap hirtelen eltűnt, ezért megtorpantam és az égre tekintettem. Elég meglepő volt, hogy eddig nyoma sem volt egy felhőnek sem, most azonban úgy tűnik, mindjárt esni fog. Nálam meg persze, hogy a telefonom kívül semmi sincs. Gyors tempóban indultam vissza a ház felé, mert egy rövid farmernadrágban és topban nem sok esélyem van az esővel szemben. Hiába szedtem a lábam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam kb. 5 perc múlva megjelent az első esőcsepp, amit a többi követett. Pár másodpercen belül pedig már szakadt. Körülöttem mindenki futni és morgolódni kezdett, de olyan is volt, akinél volt esernyő. Biztosan jós…

Úgy döntöttem nem dacolok, és inkább kihasználom, hiszen még sosem áztam el, nem sétáltam az esőben. Így ahelyett, hogy futásnak eredtem volna, inkább megálltam. Szemem becsuktam, fejem pedig az ég felé emeltem. Élveztem, ahogy az esőcseppek végigfolynak arcomon, és az egész testemen. Éreztem, hogy a felsőm egyre vizesebb és már kezd hozzám tapadni, de nem érdekelt. MÉG senki sem ismer, azt sem tudják ki vagyok, csak elmennek mellettem az utcán. Azt hiszem, ki kell használom ezt, mert amint elkezdődik az élő show, ilyesmire nem lesz lehetőségem.

Arra eszméltem fel, hogy nem érzem, ahogy a cseppek rám hullanak. Szemeim kipattantak. Egy fekete esernyővel találtam szembe magam. Lassan fordultam meg, hogy lássam ki volt a jóakaró, aki nem szeretné, hogy tovább ázzak. Megráztam fejem, majd egy nagy mosolyra húzódott szám, amin megláttam ki az….

°° Thrity-fifth °°

Sziasztok!:)

Péntek van*-* Végreeeee...
Nagyon köszönöm az előzőkhöz a komikat!^^
A következő rész időpontja elég kérdéses, de annyit megígérhetek, hogy igyekszem!;)
Előre is jó hétvégét és pihenést mindenkinek!:)

Jó olvasást!♥♥

"Százból kilencvenkilenc ember talán csalódást okoz. Nem tudom. Szerintem csodára lelhetsz abban a hibahatárban."

Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy úgy teszek, mintha nem hallottam volna, és szépen eltűnök a tömegben, ahogy amúgy is terveztem. Ez sajnos nem sikerült, mert tudatosan vagy sem, de az emberek pont úgy helyezkedtek, hogy ne tudjak elslisszanni.

- Zoe! – egy kéz, vagyis az ÖVÉ fonódott csuklómra - Már nem tudsz úgy tenni, mintha nem hallottad volna – hangján hallottam, hogy mosolyog.

Egyrészt, mert nem tudtam elbújni, másrészt, azért, mert itt volt, mérges lettem. Lángoló szemekkel fordultam meg és nem kedves hangnemben szóltam hozzá.

- Mit keresel itt? Nem hiszem el, hogy itt vagy!

- Zoe én..

- Ne magyarázkodj! Nincs benned egy kis büszkeség sem, mondd csak?! Különben is…

- Szólhatok én is basszus? – szakított félbe most ő engem, amitől úgy meglepődtem, hogy a szóáradat, ami kikívánkozott belőlem, most mégis megakadt – Köszönöm – mosolyodott el.

- Nem szívesen – motyogtam.

- Figyelj kicsilány! – nézett rám barna szemeivel – Lehet, hogy ez most rosszul fog esni, vagy valami, de nem miattad vagyok itt! Volt pár elintéznivalóm a városban és ennyi.

- Ó! – mindössze ennyit tudtam kinyögni. Ez egyszerre volt nekem megkönnyebbülés, és kicsit rossz érzés is. Elég gáz volt most így ez a szitu. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki. Azt hiszem az lesz a legegyszerűbb, ha bocsánatot kérek..

- Bocsánat, csak nem vagyok valami jó passzban – bámultam le cipőmre, mert valahogy nem volt bátorságom ránézni, és amúgy sem akartam, hogy lássa mennyire zavarban vagyok a történtek miatt.

- Azt gondoltam. Mi történt a kezeddel? Meg amúgy… Összevesztél Jeremy-vel? – érdeklődött, miközben kezét az állam alá csúsztatta fejem pedig felemelte, így kénytelen voltam szemébe nézni.

- Is. De ezt hagyjuk, jó? – léptem egyet hátrébb és körbenéztem, hogy merre is menekülhetek el, mert most már végképp el akartam tűni innen. Minél messzebb TŐLE annál jobb. Azt hiszem…

- Elmondhatod! Sőt, örülnék is neki! Gyerünk már! – mosolygott rám bíztatóan, szemei pedig csillogtak. Valamiért úgy éreztem tényleg kíváncsi arra, hogy mi van velem. Ez a mosoly, kombinálva a barna szemeivel… Nem tehetek róla. Végre volt valaki, akinek kiönthetem a lelkem. Az elmúlt napok nem éppen voltak a legjobbak, és valószínűleg ezért döntöttem úgy, hogy miért is ne?

- Oké. Tudsz valami helyet, ahová beülhetünk…Mason?

----¤----

A nem sokkal ezelőtt belém szorul szóáradat előtört, és mindent elmondtam. Anyától kezdve, a kezemmel történtekig, egészen Jeremy-ig. Csak beszéltem, és beszéltem. Körülöttünk a kis kávézóban – vagy afféleségben – mindenki nyugodt és csendes volt. Hozzájuk képest én pörögtem, mint a Duracell-nyuszi. Mason pedig türelmes volt, és csak hallgatott. Amikor akaratom ellenére kicsordult egy-két könnycseppem, akkor pedig segítőkészen felém nyújtott egy papírzsepit.

Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy itt ülünk, de nem értettem, hogy miért nem indul még a gépünk – ugyanis természetesen ő is azzal jön, amivel én – hiszen már rég rajta kéne ülnünk. Valahogy mégsem ijedtem meg, hogy ehelyett itt ülök Mason társaságában. Hogy miért? Egyrészt, mert tudom, hogy apa már rég telefonált volna, ha valami gáz van, másrészt, mert nagyon élveztem, hogy vele lehetek. Nem tudom miért. Talán az a magyarázat, hogy végre volt valaki, aki meghallgatott, de nem azért, mert a családtagom, és úgymond „kötelessége”.

- Tudod te egy furcsa ember vagy – mosolyogtam rá – Szinte elküldtelek a fenébe, erre mégis itt vagy velem, és hallgatod a hülyeségeim. Nem is érdemlem meg – sütöttem le szemem, mert elszégyelltem magam, hiszen ez tényleg így van.

- Nem vagyok az, csak fontos vagy nekem. Ha valami baj van, én bármikor meghallgatlak. Amúgy meg nem küldtél el, csak elmondtad a tényeket, amiket én elfogadok. Ennyi, de azt hiszem lassan mennünk kéne nem?

- Ahha. Nem is értem, hogy mi van – ráncoltam össze szemöldököm, miközben azt figyeltem, ahogy pénztárcából előhalássza a bankjegyeket. Remek…Nem elég, hogy lelki szemetesládaként szolgál, még a kávékat is ő fizeti. Ez egyre rosszabb lesz – Majd kifizetem, vagy valami – motyogtam.

- Meg a fejed! – nevetett – Hahóó, én vagyok Mason Knight, az American Voice előző szériájának nyertese, az énekesként funkcionáló megosztó személyiség. Talán egy kávé még nem vág földhöz –villantott rám, egy 32-es mosolyt.

Oké, ez fura. Mi az, hogy „Énekesként funkciónáló?” Milyen szókapcsolatai vannak ennek a srácnak? Nem lett volna egyszerűbb azt mondania, hogy „Az énekes, aki megosztó” vagy mi….

- Miért is vagy te megosztó személyiség?– néztem rá kételkedve, miközben már elhagytuk a kávézót, és elindultunk a 3-as kapuhoz.

- Ne akard tudni – forgatta meg szemeit – Még nem is mondtam, de gratulálok!

- Terelsz! – szegeztem rá mutatóujjam fenyegetően, és próbáltam komoly maradni, de nem ment. Napok óta először nevettem fel. Olyan volt  most, mintha Parkerrel lennék. Azt hiszem találtam egy újabb barátot Mason személyében, akinek mellesleg nagyon szép barna szemei vannak, amik valamiért egyre jobban és egyre többször lekötik figyelmem…

°° Thirty-fourth °°

"Így van ez egész életünk során: legsötétebb perceinkben olyan emberek gusztusa szerint cselekszünk, akik megvetésünk tárgyai egyébkor"

Ismerem apát és Hope-ot is, így nagyon jól tudom, hogy most épp azon gondolkodnak, hogy hozzák fel a témát. Jól tudom azt is, hogy mindketten tudják mi történt, mert Jeremy biztosan elmondta nekik, és gondolom nem véletlenül néznek rám folyamatosan úgy ahogy...

Unottan kaptam be az utolsó falatot vacsorámból. Kezdtem magam felkészíteni a prédikációra, amit hamarosan kapni fogok. Ugyanis abban biztos voltam, hogy ezt nem fogják szó nélkül hagyni. Már csak azért sem, mert Hope mostoháját is a számra vettem. Csodálom, hogy eddig bírja és még nem ordította le a fejem, hogy mit képzelek én magamról.
Az az igazság, hogy valahogy egyáltalán nincs bűntudatom, és az sem fáj, hogy Jeremy most valószínűleg a francba kíván. Sőt mazochista mód még élvezem, is, hogy haragban vagyunk, mert ilyen még nem fordult elő. Nem vagyok százas ez biztos…

- Hallgatlak titeket – dűltem hátra székemben. Úgy döntöttem, ha ők nem kezdik, akkor majd én. Legalább hamarabb túl leszek rajta, így még időben le tudok feküdni. Holnap korán kell kelnem, mert reggel nyolckor indul a gépem LA-be.

- Nem tudom mégis, hogy mondhattál ilyesmiket Jeremy-nek. Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy Danielle ilyenekre képes? – nézett rám Hope.

Nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Közöljem vele a véleményem és bántsam meg, vagy tegyek úgy, mintha megbántam volna az egészet és kérjek bocsánatot?

- Nézd Hope…Én, csak elkattantam és kicsúszott a számon, de azért ha azt mondom, annak idején te is ezt gondoltad róla, nem állok messze az igazságtól, igaz? – kettős keverék. Ez lesz a legjobb. Egy kis bocsánatkérés, amibe belecsempészem véleményem…

- Zoe! – szólt rám apa egy csöppnyi éllel hangjában – Mégis, hogy mondhatsz ilyet! Azonnal fejezd be ezt a lázadást, amit az elmúlt napokban mutattál, mert nem vagyok hajlandó sokáig tolerálni! Ugye megértettél?

- Nyugi, holnap úgyis elmegyek, szóval nem is kell – mosolyogtam rá – Ami meg ezt a Jeremy ügyet illeti, ne szóljatok bele, ha lehet. Köszönöm! – felálltam, tányéromat a mosogatógépbe tettem, majd távoztam a konyhából...

Másnap

- Tudom azt kérted, vagyis inkább utasítottad, hogy ne szóljunk bele, de biztosan úgy akarsz elmenni, hogy nem is beszélted meg a dolgokat Jeremy-vel?

- Honnan tudod, hogy nem? Ja persze – csaptam homlokomra – Biztosan felhívott, hogy sírjon neked mi? – gonosz mosolyomat képtelen voltam elrejteni.

- Mi a fene van veled édeslányom? – meredt rám apa a reptér közepén.

- Tudod, reálisan próbálom meg nézni a dolgokat. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire tökéletes és álomszerű a kapcsolatom Jeremy-vel.

- Ezt nem pontosan értem.

- Gondolkodom kell a dolgokon. Nem szeretnék úgy járni, mint…Tudod – néztem ki inkább a mellettem elterülő nagy üvegen, a kifutópályára. Könyörgöm, mondják már be, hogy megkezdhetik az utasok a beszállást, vagy legalább érjen már ide Parker. Nem is értem hol van már?!

- Azért erős túlzás anyádat és Jeremy-t összehasonlítani, nem gondolod? Amúgy meg miért pont Ő? Ennyiből az összes emberi kapcsolatodon el kéne gondolkodnod.

- Nem éppen. Lyna és Hope…Szóra sem érdemes. Veled sosem volt felhőtlen a kapcsolatom. Anya volt az, akivel túl tökéletes, és minden jó volt, egészen mostanáig. A Jeremy-vel való kapcsolatom kísértetiesen hasonlít arra, ami anyával is volt. Én csak nem akarok koppanni. Beszélhetnénk másról? – próbáltam elterelni a témát, mert úgy éreztem már így is többet mondtam, mint kellett volna.

- Én ezt értem, de akkor sem az a megoldás, hogy vérig sérted Jeremyt, majd feléje sem nézel.

- Hát ezt volt kitől tanulnom, nem igaz? – néztem rá gúnyosan, és mivel úgy gondoltam apát is mindjárt „vérig sértem” ha nem hagy békén, felálltam és sétálni indultam.

- Most meg hová mész?

- Majd jövök, ha kell – szóltam vissza hátam mögött.

Az emberek között ide-oda cikázva mentem. Azt sem tudtam hova tartok, és hogy hol vagyok egyáltalán, bár ez nem nagyon érdekelt.
Arra lettem figyelmes, hogy előttem egy nagyon ismerős valaki megy. A haja, és a testalkata… Már jól ismerem. Na ne! Nem akarom ezt! Miért jött ide? Miért jött utánam? Nincs benne egy csöppnyi büszkeség sem? Azok után, ami történt még képes idejönni...Hihetetlen. Ám most nem érzem magam képesnek arra, hogy beszéljünk, ezért gyorsan megpróbáltam eltűnni a tömegben, de nem sikerült, mert meghallottam, amint nevemet kiálltja, így pedig már nem volt menekvés...